A bölcs bíró alázata

Pajor-Gyulai LászlóPajor-Gyulai László
Vágólapra másolva!
2009.03.01. 01:25
Címkék
Ha nem tesz kereken ötven éve játékvezetői vizsgát, akkor is ismernénk és tisztelnénk. Játékosként olimpián győztes csapat kapitánya volt, egyszeres bajnok, háromszoros kupagyőztes, s BEK-elődöntőn is pályára lépett. Ilyen futballistamúlttal rajta kívül egyetlen játékvezető sem büszkélkedhet a sportág történetében. A jubileummal egy időben a Győr-Sopron-Moson Megyei Játékvezetői Bizottság életműdíjjal ajándékozta meg Palotai Károlyt, akivel Balfon, egy szanatóriumban beszélgettünk.

Csak nincs valami gond? Csak nincs valami gond?

Súlyos nincs – mondja egy mosoly kíséretében a legendás játékvezető, Palotai Károly. – Évekkel ezelőtt megoperálták a csípőmet, először a bal, majd a jobb oldalon, annyira elkopott, elhasználódott. A műtét után ajánlották a balfi szanatóriumot az orvosok, és így már öt éve minden esztendőben eltöltök itt három hetet. Én egyágyas szobában alszom, a feleségem a barátnőjével kétágyasban, és remekül érezzük magunkat. Délelőttönként járok a kezelésekre, délután pedig besétálunk a faluba, élvezzük a friss levegőt, iszunk egy pohár bort, számomra ez maga a tökéletes regenerálódás.

Arra is büszke, hogy csak egyszer állították ki

Gondolom, az életműdíj pedig a lelkének tett jót.

Kétségtelen, de ettől még nem járok a fellegekben. Ugyanakkor rendkívül jólesik, hogy érzem az emberek kedvességét és a kollégák szeretetét. Ötven év hihetetlenül hosszú idő, csoda, hogy akad, aki még emlékszik rá, én akkor lettem játékvezető.

Bocsásson meg az udvariatlanságért, de mi vitte rá? Olyan jó, hogy hülyézik, a szurkolók utálják, és a játékosok is csak szükséges rossznak tekintik?

Erre akkoriban nem gondoltam, és nem is azért tettem le a vizsgát, mert játékvezetői karrierről álmodoztam. Eszembe sem jutott. Még csak az sem motivált különösebben, hogy majd én megmutatom, hogyan kell fújni a sípot, mert mindig is jó partnere voltam a játékvezetőknek. Egész pályafutásom során csupán egyszer állítottak ki, sohasem reklamáltam, mert tudtam, hogy visszaüthet rám és a csapatra is. Amikor 1958-ban hazajöttem Németországból, ahova ötvenhatban mentem, egy évig nem játszhattam a Győrben – akkor jött az ötlet, hogy a játékvezetéssel addig is a futball közelében maradhatok, ezért aztán levizsgáztam.

A feleségét kiborította egy Fradi–Újpest rangadó

Mikor kapott jelentősebb szerepet az életében a játékvezetés?

Miután abbahagytam a játékot. Megszereztem az edzői végzettséget is, ám ahhoz a munkához nemigen fűlött a fogam. Azt láttam, hogy ha jól is szerepel egy csapat, az edző akkor sem dolgozhat ott tovább két-három évnél, rengeteget kell költözni egyik városból a másikba, aminek nem akartam kitenni a családomat. A megyei sportvezetőségben vállaltam munkát, és úgy döntöttem, komolyabban is megpróbálkozom a játékvezetéssel. Szempont volt az is, hogy ez mozgással jár, amiről nem akartam lemondani. A hétvégeken kocsiba ült az egész család, együtt mentünk a meccsekre. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt: együtt lehettünk, s a futballtól, a mozgástól sem kellett elszakadnom.

A felesége és a gyerekei szívesen hallgatták, hogy a családfő egyesek szerint – már bocsásson meg – nem épelméjű?

A fiaim hamar találkoztak az élet realitásaival, annyi szent! A kisebbik volt mindig a vagányabb, a nagyobbik pedig az érzékenyebb. Előbbi a legelső alkalommal, Sopronban egy megyei rangadó után alig győzte kivárni a meccs végét, máris rohant hozzám, és megkérdezte: „Apu, tényleg hülye vagy?” A nagyobbik fiamnak rosszabb volt, mert a katonaság idején, különösen amikor a Fradinak vezettem meccset, a társai mindig megtalálták, és mint említettem, ő érzékeny ember. Egy alkalommal pedig a parádi szanatóriumból hoztam el a feleségemet, de megálltunk Budapesten, hogy levezethessem a Fradi–Újpestet. Ült a lelátón, hallgatta, miket mondanak rólam, és mire véget ért a mérkőzés, a szanatórium pihentető hatása semmivé vált, annyira kiborult.

Ezután csak ismételni tudom a kérdést: mi a jó ebben?

Ezt nehéz elmagyarázni annak, aki a játékvezetésnek csak ezt az oldalát látja. A mozgást már említettem, de dolgozott bennem valamilyen elhivatottság is. Az ki se fusson a pályára, aki csak kicsit is fél a közönségtől vagy a játékosoktól, velem ez egyszer sem fordult elő. És ne higgye, hogy ezen a pályán nincs sikerélmény! Rengetegszer mehettem úgy az öltözőbe, hogy éreztem, tettem valamit a közönség szórakoztatásáért, mert a mérkőzést sikerült sportszerű mederben tartanom, és a futball lehetett a főszereplő a pályán.

Például a máig emlegetett argentin–brazil meccsen, a hetvennyolcas világbajnokságon lapok nélkül fékezte meg az indulatokat?

Például.

Annak a meccsnek mi volt a titka?

Talán az, hogy tudtam játékos-fejjel gondolkodni. Nekem mindig sokat segített a futballistamúltam, olykor nem kellett látnom az eseteket, anélkül is pontosan tudtam, mi történt. Azon a meccsen észrevettem a szemeken, hogy a játékosok szinte önkívületi állapotban vetették magukat a küzdelembe. Fel sem fogták volna, hogy sárga lapot adok nekik, a vége az lenne, hogy a pirosat is sűrűn elő kellene vennem, és botrányba fulladna a mérkőzés. Ezért igyekeztem mindenütt ott lenni, éreztetni a jelenlétemet, és egyszer csak azt tapasztaltam, hogy ez a mérkőzés már kézben van, a játékosok lehiggadtak, a labda lett a főszereplő. Ezután már figyelmeztethettem sárga lappal is, az egész meccsen csak hármat osztottam ki. Amúgy otthon még mindig megvan az a kártya.

Gyakran próbálták megvesztegetni?

Nem. A nemzetközi porondon eleinte észrevettem ilyen szándékot, a görögök mintha természetesnek is vették volna a próbálkozást, de aztán mindenki rájött, hogy velem kár kezdeni. Az Olympiakosz például otthon játszott visszavágót négygólos hátrányban az Anderlecht ellen, és a házigazdák megkörnyékeztek – természetesen hiába. Kettő nullára vezettek, amikor ki kellett állítanom az egyik játékosukat. Szegény, még le is térdelt elém könyörögni, de nem volt más választásom, majd rúgtak még egy gólt. Talán vártak tőlem egy büntetőt vagy más segítséget, de maradt ez az eredmény, és kiestek. Vacsorát nem adtak, a stadiontól a repülőtérig vezető úton az autónkat árokba akarták szorítani a szurkolók, a repülőtéren pedig a vámosok belga frankot kerestek nálam abban a szent meggyőződésükben, hogy az Anderlecht megvett engem. Ez volt a legrosszabb élményem, szerencsére a nagy botrányok elkerültek.

Három Real Madrid-játékos kiállítása miatt viszont lemaradt egy világbajnoki döntőről Spanyolországban.

Nem volt más választásom. Amikor kiderült, hogy a Real nem juthat tovább, a játékosoknak elborult az agyuk, muszáj volt kiállítani őket, amit minden semleges fórum így látott. Azt pedig ma sem tudom biztosan, hogy másként néhány hónap múlva én vezethettem volna a vébédöntőt.

Az viszont igaz, hogy egy másik magyart, Puhl Sándort hozzásegítette ehhez kilencvennégyben?

Volt szerepem benne, hiszen kimondottan jó viszonyt ápoltam a FIFA játékvezetői bizottságának tagjaival, de Sanyi remek teljesítménye nélkül semmit sem tehettem volna. Az első körben hét három volt a szavazás eredménye a javára, és utána már csak három vezetőt kellett meggyőzni, ami nem jelentett gondot.

A szabályokat mindenki kiválóan megtanulhatja

Van receptje arra, miként lehet valakiből jó játékvezető?

A szabályokat mindenki képes tökéletesen megtanulni, természetesen szerencsére is szükség van. Nem árt a játékosmúlt, de a legfontosabb az egyéniség és még inkább az alázat. Akiből ez hiányzik, az nem viszi semmire sem, én biztosan ennek köszönhetem a sikereimet.

Miért nem vállal már szerepet a futballban, például ellenőrként?

Szerencsére mindig volt erőm mindent időben abbahagyni. Nem vártam meg játékosként és játékvezetőként sem, hogy lekiabáljanak a pályáról, és ellenőrként is idejében adtam át a helyemet a fiataloknak. Másként talán csak szaporítanám a kellemetlen emlékeimet, márpedig engem elégedettséggel tölt el, hogy tartalmas, rengeteg nagyszerű emlékben gazdag évtizedekre gondolhatok vissza.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik