A nagy bajnok „új élete”

Milyen volt az első mun kanap? Milyen volt az első mun kanap?

Hat óra elteltével még semmit sem szúrtam el – ezt pozitívan értékelem. De a viccet félretéve: Dala Tamás a főnököm, ő hívott ide dolgozni, és szokásomhoz híven teljes intenzitással vetettem magam a munkába. Úgy gondolom, ez normális. Amikor az ember belekezd valamibe, meg akarja váltani a világot. Aztán persze jönnek a hétköznapok, és egy idő után a fásultság – ez elkerülhetetlen –, de remélem, nálam ez az időszak még jó sokára következik el, és a lehető legrövidebb lesz. Amúgy három hónapos próbaidőn vagyok.

És utána? Gondolom élsportolóként irányítani akar. Esetleg főnök lesz?

Van valami jó ismerőse? Mert szívesen beszélnék vele... De komolyan, még nem tudom, mi lesz utána. Ha nekem is tetszik a munka, és a főnökeim is elégedettek lesznek velem, akkor leülünk, és tárgyalunk a folytatásról. Addig is dolgozom. A pályabeosztásért felelek, azért, hogy mikor használhatják a vízilabdázók, az úszók, a műugrók és a többiek... Ismerkedem a feladatokkal, de még nagyon kevés idő telt el, úgyhogy arról nem tudok beszámolni, milyen hatékonysággal.

Gondolom, ez azért teljesen más, mint az élsport...

Teljesen. A sportban a magam ura voltam, tudtam, ha lenyomok száz guggolást, akkor meglesz az eredménye. Itt csak bízhatom abban, hogy ha jól elvégzem a munkámat, akkor mindenki elégedett lesz.

Biztosan adódnak majd konfliktushelyzetek.

Mint minden munkahelyen. Számítok rájuk, és arra törekszem majd, hogy morcoskodás nélkül megoldjam őket. Annyi előnyöm mindenképpen van, hogy több mint tíz éve nap mint nap látogatom az uszodát, és sportolóként tisztában vagyok azzal, hogy a versenyzők és edzők lelkiállapota a viadalok előtt labilisabb. Átérzem az igényeiket, megértem a kéréseiket, s talán jobban tudok alkalmazkodni hozzájuk, mint egy vadidegen.

Ez az első fix munkahelye?

Nem. Atlanta után dolgoztam két és fél évet egy óvodában logopédusként, aztán megszületett Csenge lányom, és azóta gyesen voltam. Szóval elvileg nem ismeretlen számomra, hogy nyolcra be kell érni a munkahelyre, és valameddig tart a munkaidő. De azért jó régen volt, hogy utoljára be kellett tartanom az efféle szabályokat, az utóbbi időben jobbára én osztottam be az időmet.

Van valóságalapja annak, hogy az élsportolók afféle burokban élnek, és csak azután szembesülnek a „való világgal”, hogy befejezték pályafutásukat?

Igen, ez igaz. Én is csak állok, és kapkodom a fejemet, mivel nagyon nagy váltás ez számomra, de nem hiszem, hogy megoldhatatlan problémát jelent. Ha egy ember kibírja, hogy oxigénhiánynyal küzdve fut vagy éppen úszik, a munkába állás sem jelenthet nagyobb feladatot. Csak el kell fogadni, hogy itt más területeken nyilvánul meg az „oxigénhiány”, nem mindig vagy a magad ura. Ha felállok a vívópástra, ott tiszta helyzet van: megütöm a pengét, egyenesen szúrok, és vagy találok, vagy nem, de ha nem, akkor is csak saját magamat okolhatom. Egészen más helyzet, ha emberekkel kell bánni úgy, hogy igazságosak legyünk, hogy ne bántsuk meg őket.

Nem féltem, a sportolók általában jók a kommunikációban.

Én is ebben bízom...

S ennyi teendő mellett marad még ideje a vívásra?

Most egyelőre az a legfontosabb, hogy a gyerekeket kiszolgáljam – abból a szempontból könnyű helyzetben vagyok, hogy délután mindhárman itt vannak a Hajósban, és óvoda, iskola után együtt megyünk haza mind a négyen. Persze azért sportolok is, mert nem adtam fel, hogy újra nagy lendülettel nekiálljak edzeni. A Honvédban is aktívan részt vállalok a tennivalókban, ez szerintem evidens, hiszen a klubom jóban-rosszban kitartott mellettem, nem csak akkor tekintett jó versenyzőnek, amikor jöttek a sikerek.

No igen, de a hírek szerint sem Udvarhelyi Gáborral, sem Kulcsár Győzővel nem folytathatja a munkát. Kivel fog akkor edzeni?

Emiatt is tétovázom, ezért nem tudtam még elhatározni magam a sporttal kapcsolatban, mert nincs edzőm. Mivel a Vasasnál Kulcsár Győző nem dolgozik más egyesületbeliekkel, nem vagyok könnyű helyzetben. Másrészt viszont ebben a zsúfolt időszakban könnyebb elkéredzkedni az edzésekről, mert annyira jószívű vagyok, hogy saját magamat mindig elengedem... Egyelőre átmozgató tréningekkel tartom formában magam, jól érzem magam a bőrömben, nem siettetek semmit. Dolgozom, sportolok, gyereket nevelek – pihenni húsz év múlva is ráérek...