KELL AZ ADRENALIN

„Akkor vívtam jól, amikor nehéz helyzetbe kerültem, az ijedtség jót tett az adrenalinszintemnek” – jellemezte a szezont pekingi utolsó asszója után szinte azonnal Mincza-Nébald Ildikó, tarsolyában a párbajtőr egyéni bronzérmével.

És valóban, az esztendő során meg kellett küzdenie mindenért. Keményen, gyakran önmagát is legyőzve.

Először is a páston.

A márciusi florinai Világkupa-versenynek úgy látott neki, hogy döntőt kell vívnia az olimpiai indulásért, aztán a negyeddöntőben, fél perccel a vége előtt négy tus volt a hátránya kétszeres olimpiai bajnok honfitársa, Nagy Tímea ellen. Mindent egy lapra feltéve rohamozni kezdett, megfordította az állást, hogy később, a finálé előtt azon kezdjen morfondírozni, hogy nem kell-e mégis megnyernie a versenyt is a kvótához. Gyorsan hazatelefonált, megnyugtatták, hogy okkal sírta el magát örömében már ukrán vetélytársa legyőzése után, ám azért – biztos, ami biztos – a döntőt is sikerrel abszolválta.

Pekingben pedig…

Első asszójában az esélytelen hongkongi Jeung Csuj-ling 7:3-ra vezetett ellene, ám a vége 15:11 Minczának. „Eszembe sem jutott, hogy kikaphatok, egyszerűen nem engedtem az agyamig eljutni a vereség gondolatát” – magyarázta, majd elismerte, hogy a fordításhoz az is kellett, hogy a mesterét, Szőcs Bertalant helyesítő nevelőedzője, Udvarhelyi Gábor a szünetben a szó legszorosabb értelmében felrázza. „Nem éreztem a távolságot…” – tette indokolttá a „fizikai beavatkozást” a vívó, s mielőtt a különféle jogvédők felcsattanhattak volna, már hozzá is tette: „Kaptam én már akkora pofont is az edzőmtől, hogy majd’ lerepült a fejem, az ilyesmi rendszerint hat az emberre…”

Pontosabban: az ilyesmi – is. Szituáció kérdése az egész. Mert például a vesztes olimpiai elődöntő után, amikor 13:13-nál vitathatóan nem ért találatot MinczaNébald akciója, s végül a román Ana Maria Branza vívhatott az aranyért, a szavaknak jutott a főszerep. A bronzmeccs előtti félórás szünetben jött Udvarhelyi mester és a kardkapitány (nem mellesleg: olimpiai és világbajnok) férj, Nébald György. A nevelőedző hamar leszögezte, hogy történt, ami történt, az ítéletet úgysem változtatják meg, a férj sem engedte, hogy a felesége a sebeit nyalogasa, ám Li Na mégis elhúzott 8:3-ra. „Nem lehet, hogy most is lecsússzak a dobogóról, mint Athénban” – ez járt Mincza-Nébald fejében, majd kihasználta, hogy „a kínaiak jól vívnak, technikásak, de menet közben nem tudnak váltani”. Udvarhelyi Gábor pedig nem sokkal később összefoglalhatta a lényeget: „Nagy dolog, hogy Ildi a hajszállal elveszített elődöntő után képes volt felülkerekedni – elsősorban önmagán.”

Ez történt a páston, ám a háttér sem volt híján a feszültségnek.

„Amikor elhatároztam, hogy nekivágok még egy olimpiának, telis-tele voltam lelkiismeret-furdalással. Kilenc hét, kilenc verseny, így telt el az esztendő első fele, elutaztam, versenyeztem, hazajöttem, csomagoltam, elutaztam, ez volt a forgatókönyv, ám hiába segített fantasztikusan sokat a családom, úgy éreztem, nem helyes, hogy keveset vagyok a kislányommal. Franciska megértő volt, jól tűrte a gyűrődést, de akkor is…” – magyarázza, majdelmeséli, hogy hiába mondta mindenki, hogy másként lép pástra anyaként, mint korábban, ő csak annyit érzett ebből, hogy a kislányáért is vív, a felszabadultság elkerülte. „Nem vagyunk egyformák…” – vonja lea tanulságot, ám azt azért külön kiemeli, mennyire megismételhetetlen érzés volt hazaérve magához ölelnie Franciskát – olimpiai bronzérmesként.

Egy anya lelkiismeretét talán lehetetlen megnyugtatni, a tényekhez viszont hozzátartozik, hogy a lehető legkevesebb időt töltötte távol a gyerektől. Szinte időt sem hagyott magának, hogy megszokja a pekingi körülményeket, az érkezése utáni negyedik napon már versenyzett, s végül egy hetet sem töltött el élete ötödik olimpiáján, amelyen tiszteletre méltó mérleggel zárt: 5 asszó, 4 győzelem, 1 vereség. A vereség egyetlenegy tuson múlott, kétszer viszont hátrányból fordított.

„A pekingi bronz pályafutásom csúcsa… – szögezi le, de már csaka tréfa kedvéért is hozzáteszi – Sohase mond, hogy soha…”

Igaza van, hiszen az athéni olimpia után, a szülést követően még arra volt büszke, hogy nosztalgiája egyáltalán nincs, az anyaság kitölti az életét, minden úgy volt szép, ahogy volt, de vége…

„Mígnem egyik pillanatról a másikra hiányérzetem támadt. Sokáig nem tudtam, mi hiányzik, aztán rájöttem: a versenyek izgalma, az adrenalin. Beláttam, hogy képtelenség elszakadni az évtizedes életformától” – emlékezik az újrakezdés mozgatórugóira.

Hátat fordítani egy életformának olimpiai bronzérmesként sem könnyű, s talán nem is kell – teljesen. A nemzetközi szövetség őszi kongresszusán Mincza-Nébald Ildikó (bocsánat: dr. Mincza-Nébald Ildikó) bekerült a jogi bizottságba – a tíztagú testületnek egyébkénteddig is tagja volt.

Ragaszkodik tehát hozzá a sportága, ami természetes, hiszen annak idején Udvarhelyi Gábor a Telepes utcai általános iskola sportot szinte még nem is látott negyedikesei közül választotta ki őt, jó mesterként ráérezve, hogy sokra viheti a kislány, akinek mai szavai összegzésnek is kiválóak: „Végül is nem én választottam a vívást, a vívás választott engem. Remélem, nem bánta meg…”