Vastaps jár a bírónak

Mivel fújta a sípot világ- és Európa-bajnoki döntőn, valamint BL-, illetve BEK-finálén, adódik a kérdés: Török Károly minapi búcsúja egyet jelent-e a valaha volt legsikeresebb magyar játékvezető visszavonulásával.

„A megközelítés érdekes, de egyrészt ne felejtsük el, hogy olyan elődeim voltak, mint Palotai Károly, Puhl Sándor vagy éppen Vágner László, másrészt én futsalban értem el azt, amit”

– adja meg a választ az érintett.Az a történet, amely 2008. november 27-én ért véget, 1995ben indult: „Tizenhárom éve

vizsgáztam, Vágner Laci párjaként kezdtem bíráskodni. Belecsöppentem a jóba: akkoriban nem hét, hanem egy helyszínen, Lőrincen zajlott le a forduló, így egy nap hét találkozót vezettem. Az volt az igazi kiképzés… Képzelhetik, mennyivel könnyebb dolgom volt, amikor esztendőkkel később már csak egy mecscsen kellett közreműködnöm.”

Nem jelentett hátrányt az sem, hogy 25 éves koráig futballozott, majd edzősködött is, és csak azután lett bíró.

„Nem tagadom, a vérmesebb trénerek közé tartoztam, megesett olykor, hogy szidtam a sporikat… De utólag nemegyszer beláttam, hogy tévedtem, így azt mondhatom, tanultam ezekből az esetekből. Legfőképpen azt, hogy hibázni lehet, csak nem mindegy, hogyan kezeled.”

Török Károly 11 első osztályú (mármint nagypályás) összecsapást is levezényelt, azonban a 11. után úgy határozott: marad a futball 4+1-es változatánál.

„Harminckilenc évesen már nehéz volt felpörögni arra, hogy ezer néző előtt bíráskodjak. Azt persze nem bántam meg, hogy bemutatkozhattam az NB Iben, de mivel valamit fel kellett áldoznom valamiért, a futsal kedvéért felhagytam a nagypályás játékvezetéssel. Nem bizonyult rossz döntésnek: BEK-, BL- és Európa-bajnoki döntőket követően ez évben engem jelöltek a brazíliai világbajnokság egyik bírójának. Ezt egyébként az egyik ellenőr súgta meg. Éppen kirándultunk, amikor odajött, hogy »Gratulálok, Károly, tiéd a finálé!« Onnantól fogva csak bámultam magam elé, a gondolataim már teljesen másutt jártak, nem is emlékszem arra, miket néztünk meg…”

És elérkezett az aranycsata. Az egyik oldalon a házigazda, a másikon Spanyolország. A brazil kispadon a sportág alighanem legnagyobb alakja, Falcao. A sérüléssel bajlódó zseni ezúttal sokkal kevesebbet tud segíteni csapatának, mint szokott, fancsali ábrázattal ül a cserék között – addig, amíg a magyar játékvezető oda nem megy hozzá, hogy barátságosan megveregesse a vállát: „Mindenki téged néz, mindenki rajong érted, mosolyogjál!”

És Falcao kacsint egyet, a délamerikai futballművészekre jellemző vigyor visszatér az arcára – Brazília pedig legyőzi Spanyolországot…

„A klasszis zongoracipelővé vált, nem villogott, hanem keményen bekkelt. Olyan alázattal viseltetett a sportág iránt, hogy mások a cipőjét nem köthetnék be. Hatalmas élmény volt. Csakúgy, mint az, hogy tizenkétezren őrjöngtek a lelátón. Igaz, ezt csak a lefújást követően észleltem, amikor körbenéztem az arénában, mert addig teljesen beleéltem magam az utolsó meccsembe. Akarom mondani, az utolsó előttibe, ugyanis november végén a Magyarország–Írország találkozó első félidejét vezetve köszöntem el. A játékrész huszadik percében felpillantottam az órára, és akkor tudatosult bennem, ez az utolsó néhány másodperc, aztán tényleg vége. Eszembe jutott, mi mindent köszönhetek a családnak és a kollégáknak, sírtam kicsit, végül mégiscsak mosolyogva fejeztem be, végtére is kevés olyan bíró van, akit a nézők felállva, vastapssal búcsúztatnak.”