Egy őszinte ember

Ars poeticája sokat elárul. Nem elég, hogy aranykezűként sziszifuszi munkára, a folyamatos mozgásra, az ütésre és a pofonok váltására, másként a center szerepére szerződött, még a mértéktartás sem hiányzik belőle.

„Úgysem fognak háromszor kontrát ítélni ellened…”

–vallja, ám arra, hogy tiszta fejjel figyeli a világot, tudja, mit akar és mit akarhat, akad egyéb példa is a múltjában. Amikor 1998 nyarán még Szegedről Nápolyba csábítják (állítólag térden állva könyörögve neki), hajthatatlan. „Az utolsó évet mindenképpen be akartam fejezni az egyetemen. Fontosabb volt a diploma.” És fontos ma is. Jogi doktorátussal a zsebében két vizsgája és az államvizsga van már csak hátra neki a műszaki egyetemen, az MBA szakon, amelyről legyen elegendő annyi, hogy – a témában mértékadó internetes honlapok szerint – „a fejlett világban a legmagasabb szintű üzleti ismeretet adó képzésként ismerik el”.

A tudatlanságot lassan-lassan már-már érdemként elkönyvelő világunkban nekem már ez is elegendő, hogy megemeljem a kalapom előtte, de menjünk tovább, hiszen nem csupán a tudás, a labda is a szerelme. Hogy tartáshibája miatt kerül le az uszodába, közhelyes nyitánynak tekinthető, ám az már kevésbé, hogy 16 esztendősen már juniorválogatott. Mondják, itt ragad rá a Paprika név (nem lehetett vernei fantáziája a névadónak, lévén szó egy szegediről), a becézés szerencsére gyorsan Papesszé szelídül. Szerencsére, mert ugyebár a Paprika név leginkább a cirkuszban, a varietében párosulhat karrierrel, vízhez, labdához, gólokhoz illendőbb a Papesz.

Megszerezte a zászlót a kapitánynak

Nem mintha az akrobatika távol állna tőle… 1999 tavaszán, már az UTE pólósaként a patraszi LEN-kupa-döntő előtt megmászik egy ránézésre megmászhatatlan sziklafalat (dőlésszög: 70 százalék, hossz: 90-100 méter), a mutatványt később felelőtlenségként emlegeti, ám a magyarázata logikus: „Meg kellett csinálnom, mert a többiek nem hitték el, hogy fel tudok menni a tetejére…” Esetében nem különleges a kaland, hiszen: „Már az általános iskolában jellemző volt rám ez a »ki, ha én nem?« mentalitás.” Ennek ismeretében természetes, hogy a sydneyi olimpiai döntőt követően megszerzi Kemény Dénesnek azt a zászlót, amely az eredményhirdetésnél fennen hirdette a magyar póló dicsőségét, mert a kapitánynak ugyebár nem jár aranyérem. (Legalábbis hivatalosan, mert esetünkben a csapat csináltat neki egy másolatot, ami a fiúknál magától értetődő fejlemény.)

Külföldön, légiósként is önmaga maradt, amikor a Jug Dubrovnik vele főszerepben bajnokságot, LEN-kupát nyer, s az elnök csak akkor hajlandó megemelni a fizetését, amikor az óbecseiek megteszik a sokkal jobb ajánlatukat, azonnal közli, hogy „ha akkor nem akarta, most már ne pakolja magát”. Pedig sokan féltették az idegenbeli egyedülléttől, hiszen ha valaki, ő aztán igazán igényli a törődést, imádja, ha foglalkoznak vele (és roppant hálás, ha megkapja, ez a másik oldal), ám Kemény kapitány és a centertárs, Varga Zsolt felkészítette, amire előzetesen lehetett. Varga végső megoldásként azt ajánlotta, „hogyha rémesen magányosnak érzem magam, vegyem elő a banki papírokat, és nézegessem a nullákat”.

Sydney előtt kénytelen rádöbbeni, hogy mindannyian az Úr kezében vagyunk, Dubrovnikból hazafelé tartva elalszik a volán mögött. „Ültem

a kocsiban a szántóföld kellős közepén, és azonnal beugrott, hogy akkor most nem leszek ott az olimpián, nem leszek bajnok. Mert abban biztos voltam, hogy nyerünk, azt meg tudtam, hogy abban a jó csapatban senki sem pótolhatatlan, szóval, rettegtem, hogy kimaradok valamiből.”

Barátjával együtt teljesítette a maratonit

Nem maradt ki, sőt. Az olaszok ellen csavargólt (is) lő Francesco Attolicónak, a jugók ellen fontos fórokat hoz, az oroszok elleni döntőben két gólt jegyez. Bajnok lesz, és a kérdésre, hogy meddig tervez előre, azt feleli: „… Athénig, ahol hasonló sikerben lesz részünk.” Lett. És utána, már kétszeres olimpiai bajnokként futott egy maratonit. „Meg kellett csinálnom…!”

– erre is ez amagyarázata, meg az, hogy „Szabó Zolival megfogadtuk, hogy mindenféleképpen végignyomjuk…”

Végignyomták. A két szegedi, a két ősi jó barát. Kínlódtak,küszködtek, megszenvedték a vállalásukat, de meg sem fordult a fejükben, hogy feladják.

A pekingi diadal után eszébe sem jut a maratoni. Az már annál inkább, hogy a harmadik aranyérem azért (is) különleges, azért (is) felejthetetlen élmény, mert hároméves ikerfiai – Lóránt Hugó és Benedek Manó – szemtanúi a sikernek. Ésazért is más, mert utána bejelenti: csak a klubjában játszik tovább. „Az olimpia után szóltam a kapitánynak, hogy újabb négy évet már nem vállalok… De ha London előtt két hónappal kellek, szóljon… Az olimpia, az olimpia…” –mondja, majd azonnal hozzáteszi: „Ez persze csak tréfa.

Aki a bajnoki címért száll vízbe, annak esztendőkön át kell mindent alárendelnie a céljának”, s csak bólogat a megjegyzésre, hogy ők se fogadták volna be maguk közé azt, aki az utolsó percben esik be a csapatba.

Nincs jó véleménye a honi bíráskodásról

Tudni kell nemet mondani – állítja, s erőteljesen hangsúlyozza, örül, hogy saját elhatározásából vonult hátrébb, s annak is, hogy „…elértem annyit, hogy őszintén drukkoljak az utánam jövők sikeréért”. Papeszos valóságismeretre vall, hogy „Ha nem győzünk Pekingben, senkit sem érdekelne, mi lesz velem, akarom-e folytatni, félrelöknek és kész”, persze ő is sejti (és elvárja), hogy rá azért mindig figyelnek majd.

Nem is olyan régen például azért, mert a Domino csapatkapitányaként enyhén szólva sem elismeréssel szól a honi bíráskodásról. A vitatott szituációban igaza volt, mégis megbüntetik. Elfogadja, de a véleményét fenntartja: a magyar vízilabda sikereihez méltatlan a játékvezetés. „Az utolsó olyan bíró, aki játékosként sokra vitte, Konrád Ferenc volt. Azóta…” – hagyja függőben a mondatot, ami súlyosabb kritika, mint ezer és egy (egyébként létező) érv az igaza mellett.

Megjósolható: csapatkapitányként is aranyéremre tör.