Aki játékra született

Amikor szóba kerül, hogy mit köszönhet neki a (magyar) futball, s mit jelent neki a játék, kategorikusan fogalmaz: „Én a mocsárból jöttem, ha nem kerülök Budapestre, ki tudja, viszem-e egyáltalán valamire…”

Tudva, hogy mennyi szerencse kell ahhoz, hogy a tehetséges ember elégedetten tekintsen vissza pályafutására, a kérdésnek súlya van. Elvégre a második világháború utáni években nem volt garancia arra, hogy rálelnek egyegy csiszolatlan gyémántra. Csikarnak szerencséje volt, Bukovi Márton észrevette, meglátta benne a zsenit, olyannyira, az ő átigazolásához kötötte, hogy edzője lesz-e az MTK-nak.

Életében először csak tizenévesen lakott jól

Így aztán Sándor Károly 1947ben búcsút intett a Szeged melletti Móravárosnak, ahol a helyi Kinizsit tizenévesen 40-es(!) futballcipőben szolgálta, edzések, meccsek között pedig a gumigyárban dolgozott, az utcákat járta, mezítlábasan egy cipőpasztás dobozt rugdosva, futballkapunak nézve minden kapualjat, s persze folyamatosan fájlalva beszakadt körmeit. Az MTK ajánlatával ő is jól járt („Budapestre kerülésemig jól nem laktam, félcipőm, nyakkendőm nem volt, tájszólásban beszéltem…”), meg a klubja is, hiszen 150 nézőt befogadó fatribünnel gazdagodott a pálya. Kötődése szülőhelyéhez legendás, az érzelmek pedig kölcsönösek, hiszen egy esztendeje a Dél-Magyarország lap szavazásán ő lett az elmúlt 108 esztendő legjobb szegedi labdarúgója.

A kérdésre, mi lenne, ha ma is móravárosi lenne, nehéz válaszolni, elvégre ott a jelenre az is jellemző, hogy egy 71 négyzetméteres lakást 16 millió forintért kínálnak egy évvel az átadás előtt, s az is, hogy a Cserepes sort, ahol Csikar gyerekeskedett, fokozatosan fölszámolnák, ám a hozzáértők szerint mire sor kerül majd rá, már rég összedőlnek a házak, amelyeknek lakóit ma is a szegénység jellemzi.

Ehhez képest a futballra termett Csikar elmondhatja magáról, hogy „mindent megkaptam az életemben, amit szerettem volna, mindent a labdarúgás, a nagy szerelem által”. Csillog a szeme, amikor szerelmetes játékáról mesél, sérelmeiből is csak ennyit szűr le: „Kár, hogy nem alakult másképp…”

A rúzs is kibékíthetetlen ellentétet okozott

Például az Aranycsapatban való szereplése… Mert 1949 áprilisában ugyan a kapitánnyá kinevezett Sebes Gusztávval együtt mutatkozott be a válogatottban Prágában (2:5), ám a szakvezetőnek rendelt 68 meccsből csak 18-szor kapott lehetőséget. Köze lehet ehhez annak, hogy nem ettek egymás tenyeréből, a futballistának nem tetszett például, hogy a kapitány kifogásolta, hogy a neje rúzsozza a száját („Nekem tetszik…” – vágott viszsza), hogy nincs oda a „politikai fejlődést” szolgáló sajtószemléért, a Szabad Nép-félórákért (Kinyitva a Népsportot felkiáltott: „Megnézem a sportlapban, hány traktorral lett tegnap gazdagabb a mezőgazdaság…!”). Élete legjobb formája sem volt elég ahhoz, hogy nevezzék a svájci világbajnokságra (1954), ahol a vesztes döntőben (2:3) a bal szélre „született” Czibor Zoltán játszott a posztján. Az persze nem állítható, hogy Csikarral miénk a világbajnoki cím, ám ott lett volna a helye a Wankdorf Stadionban. A játékostársak befogadták, szerették, amire legalább olyan büszke, mint arra, hogy a túrákon Bozsik „Cucuval” lakhatott egy szobában, hiszen: „Zseninek születni kell, a futballban száz évben legfeljebb nyolc-tíz ha akad, én pedig egyszerre öttel lehettem egy csapatban.”

Aztán jött a vele kezdődő, Göröcs Jánossal, Albert Flóriánnal, Tichy Lajossal és Fenyvesi Mátéval folytatódó klasszis csatársor, amely, ha nem is kárpótolta, de jobb kedvre hangolta. Baróti Lajosnál 1957 és 1964 között negyvenhétszer jutott (fő)szerephez, kulcsembere volt a legendás kapitánynak, aki a kérdésre, hogy a nála játszó (világ)klasszisok a XXI. században is sokra vihetnék-e, így felelt: „Ha vállalják a mai kemény, az ő idejükben ismeretlen edzésmunkát, akkor mindenképpen.”

Gól lett, mert a kapufa jól helyezkedett

Sándor Károly vállalta volna, hiszen az alapvonal közeléből lőtt góljai („Csikar-szög”) csak rengeteg gyakorlás jóvoltából válhattak legendává. Ő persze leegyszerűsíti a bravúrt: „Helyezkedés kérdése volt az egész. Azért lett gól, mert a kapus rosszul, a kapufa jól helyezkedett.”

Sportember, barát a javából. Az egyik MTK–Fradin Dalnoki Jenő keményen lépett fel ellene, ki is állították. A fegyelmire Csikart is meghívták koronatanúnak, ám ő határozottan kijelentette: „Engem a Dalnoki Jenő nem bántott!”A hátvédet felmentették, pedig a fáma szerint a pályán így beszélgettek:

– Te, Jenő, van otthon tíz mázsa fám, kéne egy favágó, feljönnél hozzánk?

– Mondd, Csikar – replikázott Dalnoki –, te tényleg egy lábbal is gyors vagy?

A humora örök, a találékonysága is. Amikor a pályafutása vége felé, az egykori futballpresszóban, a Rozmaringban azzal vegzálta egy szurkoló, hogy már nem olyan gyors, mint régen, máris mondta: „Még mindig adok magának ötven méter előnyt százon…!”

Fogadtak. Kimértek száz métert a Liszt Ferenc téren, Sándor a tér elején, a drukker ötven méterrel előrébb várta a rajtot, ami után a tamáskodó rohanni kezdett, mint az őrült, Csikar viszont nem mozdult.

– Mi van? – kérdezték az érdeklődők.

– Semmi. Megnyertem a fogadást…

– Hogyhogy?

– Azt mondtam, adok ötven méter előnyt, megadtam, nem?

Most, nyolcvanesztendősen is nála az előny, s marad is, amíg csak világ a világ. Mert igaz, hogy a napok mindannyiunk életében egymást követik, de aki valóra váltotta a talentumát, alkotott, teremtett, annál másodlagos az életkor.

Az igazi értéket nem fogja az idő.