Beugró tehetség

Már ifjú színészként főszerepet kapott például a Szerencsés Dániel című filmben, hogy aztán onnantól kezdve számtalan emlékezetes szerep várjon rá mind a világot jelentő deszkákon, mind a filmvásznon. Rudolf Péter az egyik legnépszerűbb férfi színész, az általa rendezett Üvegtigris című film bombasikert hozott, napjainkban pedig A beugró című televíziós műsort nézik lelkesen sokan. Mégis, ha azt kérdezik a 49 éves színész-rendezőtől, melyik volt élete legemlékezetesebb fellépése, azt mondaná: amikor a Népstadionban telt ház előtt jobbszélsőt játszott a színészválogatottban a SZÚR-on.

Harminc évvel ezelőtt nap mint nap együtt tréningeztünk a Vasas ifiben, így pontosan tudom, egy lépés választja el az ötventől. Megrémíti ez a szám?

Egyszerűen nem értem, és rendkívül furcsának tartom az egészet – mondta Rudolf Péter. – Mondogatom magamban néha-néha, hogy rohanok az ötven felé, de aztán elhessegetem magamtól a gondolatot. Korábban volt bennem egy kialakult kép, milyen is lehet egy ötvenéves férfi. Ennek én most sehogyan sem felelek meg. Ezt erősíti bennem, hogy az ismerőseim sem hiszik el, hogy jövő év októberében ötvenéves születésnapi bulit tartok majd.

Nagy buli lesz?

Nem jellemző rám, hogy szép színes lufikat engedek az ég felé, emeletes tortákat vágok fel, és pezsgőt locsolok otthon a hajópadlóra csak azért, mert épp születésnapom van. De az ötvenet valahogy mégis emlékezetessé teszem, meghívok mindenkit, aki fontos a számomra. Csak az borzaszt el, hogy sok olyan ember már nem lehet ott velem, velünk, akit nagyon szerettem. Talán ez a rémisztő az egészben.

Fél az idő múlásától?

Inkább azt mondom, főként a tragédiák, a barátok elvesztése árnyékában, hogy minden napot úgy kell megélni mint egy ajándékot. Úgy kell végigszaladni a hétköznapokon, a nyüzsgés, megannyi munka közepette, hogy az ember ne kapjon dührohamot, ha cammog előtte egy autó, ha lassan szolgálják ki a postán, ha levelet kap az APEH-től, vagy ha zuhog az eső. Korábban sokszor gondoltam rá, hogy nekem valahol Barcelona közelében, egy katalán halászfaluban kellene élnem. Nap mint nap kieveznék a kis ladikommal, horgásznék a csendes, nyugodt vízen ringatózva. De aztán mindig rájövök, hogy ez az én igazi világom, Magyarország, ahol azért imádjuk a nyarat, mert megszenvedjük az őszt és a telet, s hogy itt változnak az évszakok, megannyi szépséggel megajándékozva bennünket.

Szép, amit mond, de képes rá, hogy e szerint éljen?

Legalábbis megpróbálok. Tavaly például gerincműtétem volt, s azt mondta az orvosom, hogy minden napot úgy kezdjek, hogy jó fél órát gerinctornázom. Ebben aztán van hasés hátizomerősítés. A feleségem jógázik, és már csak egy lépés választ el attól, hogy magával rántson ebbe is. Szóval igyekszem odafigyelni magamra, rendszeresen futok.

És persze futballozik is – vagy már abbahagyta?

Dehogy hagytam! A futball az életem. Csak hát a gerincsérv és -műtét, majd egy kisebb szakadás miatt nem kevés időt ki kellett hagynom.

Közel az ötvenhez ez a legnehezebb: újrakezdeni. Megint nekigyűrkőzni, nagyokat fújtatva futni, kondit szerezni, hogy legyen erő a cselhez, a lövéshez.

Ne is mondja, nem könnyű talpra állni. De ha az ember okosan osztja be az erejét, és persze nem hiteti el magával, hogy még mindig húszéves, akkor fel lehet építeni az izomzatot, és meg lehet teremteni a kellő erőnlétet.

Nem bánja, hogy nem futballista lett?

Néha bánom. De talán nem voltam annyira tehetséges. Gyerekkorom óta rajongok a Vasasért, s amikor Vác környéki gyerekként igazolt az angyalföldi klub, én voltam a világ legboldogabb focistája. Minden erőmmel és gondolatommal azon voltam, hogy híres Vasas-futballista legyek. Nem ment, sehogyan sem ment. Vékony kissrácként jobbszélsőt játszottam, és ha egy nagydarab balbekk meglökött, átbukfenceztem a Béke térre. Amikor tizenhat évesen tisztáztam magamban, hogy nem leszek sem Farkas János, sem Izsó Ignác, sem Várady Béla, akkor átmentem a III. Kerületi TVE-hez, de két hét után onnan is elköszöntem. Úgy voltam vele, ha nem lehet rajtam Vasas-dressz, akkor minek ugrabugráljak itt.

Később mégis megadatott önnek, hogy a telt házas Népstadionban játszszon. Sőt volt egy olyan SZÚR, amelyet aligha felejtett el. A konferanszié tett róla…

Csodálatos élmény volt, jött az egész családom, a stadionban telt ház, én pedig még huszonévesen, telis-tele energiával, lendülettel csereként léptem pályára. Eszembe sem jutott, hogy passzoljak, ha labdát kaptam, ki akartam cselezni még a jegyszedőket is. Egyszer megindultam a jobb szélen, s tudja, hogy van az, ha az ember elkapja a ritmust: a védő minden egyes cselnél botladozva sasszézott előttem, miközben a lelátón felhördült a tömeg. Mámoros pillanat volt, s egyszer csak azt hallottam a nagy szólóm közepette, hogy Hegedűs János konferanszié belekiabálja a mikrofonba: „Nézzék csak, nézzék, hogyan cselez a kis zalaegerszegi Nemcsák!” Borzasztó volt ezt hallani. Annyira dühös lettem, hogy a támadás végén odaszaladtam hozzá, és a képébe kiáltottam, Rudolf Péter vagyok.

Olykor látom az Illovszky-stadionban a Vasas mecscsein. Megmaradt a lelkesedés?

Soha nem is múlik el! A nagyapám is futballista volt, Óbudán játszott, és itt van előttem a kép, ahogy háromévesen tanítja nekem a megkerülős cselt. Elképesztő, ugye, az ember mikre emlékszik a gyerekkorából? A Duna-partra, a csendre, a nagyapám morgására és a labdára. Később apámmal és a fiammal jártam Vasas-meccsre, az egész családom az angyalföldi csapatnak szurkol. Apám egyébként különleges jelenség volt, a meccseken régen bementünk a leghangosabb B-középbe, s amikor néhány pillanatra csend lett, apám, a nyelvész, pedagógus hangosan a következőket kiabálta egy-egy rossz bírói döntés után: „Kikérem magamnak, minősíthetetlen magatartás ez a játékvezető úrtól!” Néztek ránk, hogy miféle csodabogarak lehetünk. Egyébként a lányom tizennégy évesen a Vasasban vív, ott vagyok minden fontosabb versenyén, és drukkolok neki nagyon. Azt mondják, tehetséges, szerintem is az. Ami a futballt illeti, ha az időm engedi, kimegyek kedvenc csapatom mérkőzésére, és nagyon bízom benne, hogy a mostani remek szereplés tavasszal is kitart. Micsoda ajándék lenne a sorstól, ha az ötvenedik születésnapomra újabb bajnoki címet kapnék a Vasastól. Még mindig megvan az a kis pályabelépőm, amellyel gyerekkoromban meccsre jártam. Még a Népstadion kettős rangadóira is bejutottam vele. Mindig piros-kékbe öltöztem, és rekedtre kiabáltam magam.

Tulajdonképpen mi döntött a színészmesterség és a futball között?

Mondom, nem voltam elég tehetséges. De nézze meg, abból a korosztályból talán két gyerekből lett ismertebb játékos: Rixer Gézából, aki nagyon tehetséges fiú volt és Huszárik Lászlóból, igaz, ő nem a Vasasban, hanem az Újpestben és az MTK-ban szerepelt az NB I-ben. Az az érdekes, hogy hetvenötben még egyértelműen a futball mellett döntöttem, bár akkor már a Pinceszínházban szavaltam, s azt mondták, járjak oda rendszeresen, de még az edzés volt a fontosabb. Később katonaként is válaszút elé kerültem. Kalocsán a forradalmi ezredben törtem a fejem, hogy a sportszázad vagy a kultúrkör felé lépjek. Emlékszem, az ezred részt vett a Pajzs ’79 nevű hadgyakorlaton, és úgy voltam vele, inkább majd szavalok, színészkedem a laktanyában a lövöldözés helyett. De elárulok valamit: ha azt kérdezné tőlem, melyik volt életem legemlékezetesebb szerepe, akkor nem Szerencsés Dánielt, Az üvegtigrist vagy Bernard Malamud regényének, A segédnek a főszerepét mondanám, hanem azt, hogy a Népstadionban hatvanezer néző előtt jobbszélső lehettem.