Ki a kapitány?

Karneválra igyekszik a nép a Papp László Budapest Sportarénába, a szapporói hősöket köszönteni, drukkolni a csapatnak, az ötkarikás álmokat szövögető, szeretni való társaságnak. Nagy kár, hogy vannak, akik megpróbálnak belerondítani a képbe. Szakmabeliek és bennfentességet gondoló, hirdető szurkolók fogalmazzák meg élesen, esetenként kimondottan ellenszenvesen kritikájukat – jobb esetben.

A – lapunkhoz is eljutó – Pat Cortina-szidalmak verik ki igazán a biztosítékot. Mert az még rendben lenne, mondhatni a diadal velejárója, hogy ugrásszerűen megnőtt a jégkoronghoz „értők”, a szövetségi kapitányi tisztet „ellátni képes” szakavatottak, szakbarbárok száma (mindazonáltal jobban áll ez a módi egy másik sportágnak...), az viszont sok(k), hogy egyesek kulturálatlanul, a dicső közelmúltat félretéve, önös érdekeket szem előtt tartva fröcsögnek.

Komolyan azt feltételezik, hogy a Himnusz közben könnyező mester nem a legjobb játékosokat akarja csapatában látni? Hogy nem akar győzni? Hogy csak azért válogatja be X-et vagy Y-t, mert az Alba Volánban játszik? Hogy csak azért Énekes Lajos az egyik segítője, mert ő is székesfehérvári? Hogy a Mol Ligát lenézi?

Oly magyaros. Könyörgök, bízzanak már Pat Cortina ítélőképességében! A kívülálló persze voltaképpen azt mond, amit akar, az edzőknek, a szakosztályvezetőknek viszont egy emberként illene felsorakozniuk a kanadai-olasz (tiszteletbeli magyar) mester mellett, nem pedig a miskolciaknak gólokat ütő védőt, csatárt hiányolniuk a kulisszák mögött a keretből.

Hiszik vagy sem, Cortina tisztában van minden itthon játszó tehetség képességével (ráadásul többségüket ki is próbálta már), jól tudja, mi kell a nemzetközi porondon, szóba hozni is felesleges.

Nem úgy azt, hogy mennyit köszönhetünk neki. Hogy lehet ezt elfelejteni?!