Mindenhol teljhatalom

Hallott Dmitrij Pietrmanról?Hallott Dmitrij Pietrmanról?

Persze, ő az az üzletember, aki nem is olyan régen tulajdonos és edző volt egy személyben Spanyolországban – felelte egyetlen másodpercnyi gondolkodás nélkül Révész Attila.

Ismerős a leosztás?

Pietrman anno magát nevezte ki trénernek, ami jelentős eltérés kettőnk története között.

Az ukrán-amerikai befektető többségi tulajdonos volt, önről azt lehet tudni, hogy nem az. Mennyi az annyi?

Ötszázalékos részesedésem van a nyíregyházi futballcégben, elvileg nincs nagy jelentősége.

Akkor miért jó ez a modell? Egyáltalán: jó?

Hogyne, sokkal egyszerűbb így, a szálakat egy kézben tartva dolgozni. Egyrészt a kft. értéknövekedésében ténylegesen érdekelt vagyok. Ha, teszem azt, tízmilliót ér a cég, az a célom, hogy százmilliót érjen – ez nekem is elemi érdekem. A saját bőrömön érzem, hogy jól vagy rosszul megy az üzlet, mármint anyagi értelemben. Minden szempontból nagyobb a felelősség.

Ezzel legfeljebb azt bizonyítja, hogy az átlagosnál jobb a stressztűrő képessége.

Akkor jöjjön a másik oldal: minden játékost én veszek, és mindenkit én adok el. Körülbelül úgy működünk, mint egy normális nyugati klub. Arsene Wengernek az Arsenalnál azt mondják: tessék, itt van harmincmillió font, gazdálkodj vele! Nálunk ugyanígy folyik az „üzletmenet”, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy nekünk megközelítőleg sincs ennyi pénzünk. De én építem fel a csapatot. Olyan helyzetben vagyok, hogy ha a futballista nem azt teszi, amit mondok neki, mehet, amerre lát. Magyarországon az edzők java része kiszolgáltatott, csupán javasolhatja a tulajdonosnak, hogy ettől vagy attól a játékostól meg kellene válnia. De mi van akkor, ha a játékos jóban van a főnökkel? Nyíregyházán nincs kihez odamenni, nincs kinek panaszkodni, nincs kihez sündörögni – mert én vagyok a főnök.

Vagy: ha van elég védőm és csatárom, ám a két sor között kevesen vagyunk, nyilván középpályást veszek, mert a szakmai érvek emellett szólnak. A menedzserek ajánlhatnak hihetetlenül jó áron rendkívüli „árut”, ha nem középpályás az illető, nem kell. Én döntök. A magyar menedzserek zömét – tisztelet a kivételnek – egyébként is csak addig érdekli az ügyfele, amíg meg nem kapja a jutalékát, kis túlzással legközelebb a következő szerződéskötéskor kerül csak elő. Nekik az eladás az érdekük – bármi áron. Ez kiiktathatatlan tényező. Viszont ha én nem kérek a játékosából, a téma le van zárva.

Ilyen sértődékeny országban ezt meddig lehet büntetlenül megtenni? Vagy a pénz mindenekelőtt elve érvényesül, azaz akit kihajított az ajtón, az viszszamászik az ablakon?

Valahogy úgy. A magyar piac kicsi – és kevés a jó játékosmenedzser, aki nem csupán szédít vagy ígérget. A többség sajnos egyszerűen kisstílű. Ezeket az embereket az akadémiánk közelébe sem engedjük majd, kiiktatjuk őket, azáltal, hogy saját ügynöki hálózatot építünk ki. Úgy vélem, ezzel nagymértékben sikerülne visszaszorítani a nevelőklubok kiszipolyozását is.

Az egyetemes magyar futballnak a megmaradt műhelyek „kitakarítása” nem érdeke. De az sem, hogy a tehetségesebbek még „befolyásolható” korban külföldre kerüljenek?

Örök vitatéma: menni vagy maradni? Külföldön alapvetően jobbak a fejlődés lehetőségei, legyen szó tárgyi feltételekről, közegről, mentalitásról – ez utóbbiban egy ideig még aligha lépünk előre. Csak egy példa: egy fiatal srácban gyakran addig él a gyilkos ösztön, amíg felkerül az első csapathoz. Ott rájön, hogy hoppá, itt már nehezebb a dolgom, ami minimum elkedvetleníti. Leáll, jönnek a haverok, az éjszakázás, ahonnan nehéz visszahozni. Külföldön az első pillanatban a megszoksz vagy megszöksz törvényével szembesül. Nyíregyházán az utóbbi egy évben jelentősen javult a helyzet, nem kismértékben légiósainknak köszönhetően. Teljes erővel dolgoznak az edzéseken, ők mennek ki elsőként a pályára, de utolsóként távoznak, ha odarúgnak az edzésen, most már a magyarok sem duzzognak. Felállnak, és mennek tovább.

Szép. A legutóbbi Magyar Kupa-fordulóban kizárólag a Spartacus állt fel az első sorával az élvonalbeli csapatok közül, mégis kikapott egy nullára a másodosztályú Bőcstől. A kezdőcsapatból kiindulva úgy tűnt, fontos önöknek a sorozat.

A vezetőknek feltétlenül, a játékosok viszont lebecsülték az ellenfelet. A kispadon már tehetetlen voltam.

Ismerős érvelés – vagy divat? Ön is kifarol csapata mögül, mint Várhidi Péter, aki az U21-es szerbiai Ebselejtező, a nulla nyolc után a hőségre, a játékvezetőre és a futballistákra mutogatott?

Eszemben sincs. A felelősség mindig azé, aki összeállítja az együttest. Talán a legerősebb felállásban küldtem pályára a társaságot, de vélhetően jobban jártunk volna, ha néhány pihent, friss erőt vetek be. De ez már csak csók a halottnak... Mindamellett olyan nincs, hogy hátat fordítok az enyéimnek – ha tulajdonos vagyok, ha edző, ha a kettő egy személyben.