Aki dudás akar lenni

A kálvária még a tavasszal kez dődött. A Real Madrid ugyanis elkezdte sorra megújítani meghatározó játékosainak szerződését, tulajdonképpen pályafutása végéig szóló megállapodást kötött Iker Casillasszal, Raúllal és Gutival, de ezzel még véletlenül sem értünk a felsorolás végére: Sergio Ramos éppen a napokban írhatja alá „életre szóló” kontraktusát. Ahogy azonban teltek a hetek, hónapok, Robinho ráébredt, ő még a szerződési feltételek módosítását célzó megkeresésre sem számíthat, márpedig szerinte az utóbbi évek sikereiből – a két Primera División-elsőségből és egy ezüstéremből – éppúgy kivette a részét, mint társai; három év alatt szezononként legalább 32 bajnokit játszott, és átlagban több mint nyolc gólt szerzett, nem beszélve a nemzetközi és hazai kupamecscsekről.

Dupla fizetést követelt magának

Ám ha a hegy nem megy Mohamedhez… Ügynöke révén a 24 éves futballista előállt a kéréssel Ramón Calderón klubelnöknél: duplázzák meg kétmillió eurós éves fizetését. A Bernabéuban és a rajongók által némi meglepetéssel (vagy inkább a korábbi éjszakai kimaradozásai után csak lenézéssel) fogadott lépést ugyanakkor nem követte a Robinho elképzelte szó nélküli beleegyezés – a szélső ugyanis nem számolt azzal, hogy Calderónt a bajnokság végéhez közeledve a posztján szereplő többi játékos szerződtetése foglalkoztatja, és talán még azt sem bánja, ha ő esetleg távozik a gárdától. A Cristiano Ronaldo megszerzéséért folyó, a sport szellemiségét sárba tipró kampány viszont még az elnök fegyvertárát is kimerítette, egyszersmind arra kötelezte a klubvezetőt, hogy Robinhóra összpontosítsa figyelmét.

De már késő volt.

A mindaddig semmibe vett Robi kegyeit ekkor már ügynökének, Wagner Ribeirónak köszönhetően a Chelsea kereste, és 5.4 millió fontos éves fizetési ajánlata révén úgy tűnt, hamar el is éri célját. Csakhogy a játékos beleegyezése önmagában kevés lett volna a tranzakcióhoz, 2010-ig szóló szerződése ugyanis a Madrid kezébe is adott ütőkártyát: kivásárlási árát eredetileg 150 millió euróban határozták meg. A Chelsea természetesen ennyit nem adott volna érte – Kakánál is „csak” 100 millió euróról szóltak a hírek –, így csupán az átigazolási piacon elfogadhatónak tűnő 32 millióról szóló ajánlatot tett Calderón asztalára. A válasz, mint várható volt, elutasítás lett.

És ekkor jött Robinho.

A játékos fenyegetőzött, zsarolt, az elnök lelkére beszélt, az érzelmeire játszott, látszólag bármire képes lett volna, hogy elengedjék – akárcsak néhány évvel korábban, amikor a Santos vezetőit győzködte szinte gyermekien, hadd igazoljon a Realba. (Tegyük hozzá, édesanyja éppen azokban az időkben került emberrablók kezébe, és csak jelentős összegű váltságdíj fejében engedték szabadon – ez érthetően az alig

húszéves fiút is alaposan megviselte.)

A pszichológiai hadviselésben ugyanakkor Madridban emberére talált.

Potyogtak a könnyei az elnök előtt

„A fiú rossz állapotban van – értékelt epésen a tárgyalások közben Calderón, az alkalmi pszichológus. – Robinho sokkal súlyosabb lelki problémákkal küzd, mint hittük.

Ami lejátszódik benne, idegen a sporttól. Többször beszéltem vele, és bizony amikor a helyzetéről esett szó, elsírta magát, azt kérve, hagyjuk elmenni Spanyolországból. Teljesen összetört.”

Calderón taktikája bevált, a SER rádióadónak adott nyilatkozat másnapján már a teljes spanyol, majd a nemzetközi sajtó is bőgőmasinaként hivatkozott a futballistára, aki utólag persze másként emlékezett: szerinte csak akkor tört el a mécses, amikor az elnök megtiltotta, hogy részt vegyen az olimpián. Ez viszont a média és a szurkolók szemében már mit sem változtatott megítélésén. Sőt erre még Ribeiro is rátett egy lapáttal, aki nem éppen elismerő szavakkal illette a korábban a tárgyalási napokat folyamatosan halogató elnököt és Predrag Mijatovics sportigazgatót, magára, magukra haragítva immár a teljes vezérkart. Bevallotta ráadásul azt is, ügyfele a tárgyalások során kijelentette, inkább lenne vándorkereskedő, mint hogy a blancóknál folytassa pályafutását, ami érthető módon végképp kiverte a biztosítékot a madridiak háza táján.

„Menj a Chelsea-be, te garasoskodó!” – kiabálták neki a szurkolók a Szuperkupa-párharc augusztus végi visszavágóján, amely után még a bemelegítést sem csinálta végig az egyébként együttérzést tanúsító társakkal, a vezetőedzőnek pedig gyakorlatilag végérvényesen le kellett mondania szolgálatairól. A Valencia elleni mérkőzésen nyilvánvalóvá vált: a szinte már kiutált Robinhónak nincs maradása a Bernabéuban.

De akadt e g y bökkenő. Azután, hogy a Chelsea a tárgyalások ideje alatt – állítólag véletlenül… – áruba bocsátotta a brazil nevével ellátott kék mezt a londoni boltokban, Calderón olyannyira sértve érezte a Real Madrid becsületét, hogy gyakorlatilag elvetette a megegyezés lehetőségét. S ekkor, mint megváltó a mennyekből, érkezett a Manchester Cityvel a világ élvonalába igyekvő arab befektetőcsoport, a Szulejman al-Fahim fémjelezte ADUG, és minden felet kielégítő, brit átigazolási rekordot jelentő 32.4 millió fontért pillanatok alatt rövidre zárta az átigazolást. Ajánlatára természetesen Robinho is rábólintott: a jövőbeni heti 160 ezer fontos fizetésének értékét jelzi, a szintén most igazolt Shaun Wright-Phillips „mindössze” 60 ezerre számíthat. A City jelentős erősítései ellenére ugyanakkor Madridban és szerte a világon a futballista számára egyértelmű visszalépésként értékelték a váltást, emlékeztetve arra, hogy a második számú manchesteri csapat 32 éve nem nyert egyetlen trófeát sem.

Arról viszont a fenti viszontagságok és a már-már hadjáratszerű lejáratás közepette mindenki megfeledkezett, hogy nem akárkiről, hanem a brazil válogatott meghatározó tagjáról van szó, aki fiatal kora ellenére már 57-szer magára ölthette a zöld-sárga mezt, akit nem csupán sanyarú gyermekkora miatt tartanak az új Pelének, aki bár nem befejező csatár, a Santosban átlagosan a meccsek 42, a Real Madridban 26 százalékán gólt szerzett. Manchesterbe költözésekor mindjárt ki is jelentette: mindenképp a világ legjobb labdarúgója akar lenni.

Van itt önbizalom – és pénz is

S bár egy ideig a közvélemény szinte biztosan vándorkereskedőként, bőgőmasinaként, garasoskodóként gondol rá, a Manchester Citynél épülő futballbirodalomban megtalálhatja számítását: a szurkolói megítélés és a – mindenekelőtt a spanyol sajtóból táplálkozó – nemzetközi média által teremtett „pokolból” a csúcsig is felküzdheti magát. Feltéve persze, hogy a jövőben tartózkodik az olyan cselekedetektől, mint amire a minap Santiago de Chilében vetemedett, ahol a vb-selejtezőt követően felírta a házigazdák öltözőjébe: „Tisztelnetek kell a világ legjobb csapatát!”, azaz a részben az ő góljával győztes (3–0) Brazíliát.

Minthogy önbizalomhiánynyal és anyagi gondokkal biztosan nem küzd Manchesterben, a sikerhez talán már csak egy jó pszichológusra lesz szüksége.