Se zseni, se buldog

Igazán nem akarom megbántani, de Bebeto néha úgy hagyta ott, mintha csak csiperkegombát kerülgetne az erdőben. Igazán nem akarom megbántani, de Bebeto néha úgy hagyta ott, mintha csak csiperkegombát kerülgetne az erdőben.

Nekem mondja? Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam ott a Brazil Masters elleni gálameccsen, mintha ólommellényben futnék, a lábaimon pedig valamiféle vasgolyók lennének – mondta Nagy Antal. – Be kellett látnom, hogy megöregedtem. Ami nem megy, azt ne erőltessük, úgyhogy én már nem is futballozom, ehelyett hetente háromszor teniszezek. Látja, ott még kemény, sportos férfinak érzem magam.

Úgy beszél az elszaladt ötvenegy esztendőről, mintha legalábbis nyolcvan fölött járna.

Félre ne értse, a hétköznapokon nagyon is fitt, stramm férfi vagyok. Erre már csupán azért is szükségem van, mert gyönyörű feleségem, akivel tizenhét éve élünk együtt, tizenhárom esztendővel fiatalabb nálam, úgyhogy muszáj karbantartanom magam. De a futball az más. Ha ott nem engedelmeskedik a láb egy becsúszó szerelésnél, s a teli rüszt helyett valamiféle laza bokával ér a lasztihoz az ember, akkor azt már nem kell erőltetni.

Meccsre azért csak jár.

Hát... Nagyon módjával. Esterházy Marci barátom szokott rábeszélni olykor-olykor, hogy menjünk ki egy Inter–Milanra, egy Bayern– Hamburgra, egy Real Madrid– Valenciára, vagy valamelyik slágermérkőzésre. Anynyira szeretem a futballt, hogy ilyenkor összekapom magam, és már indulok is.

Azt akarja mondani, hogy egykori sikerei színhelyére, a Honvéd-pályára sem megy ki?

Nem tudom megmondani, mikor voltam ott utoljára, mármint leszámítva a gálameccset. Tudja, engem rendkívül elkeserít az a hangulattalanság, amely körülveszi a magyar labdarúgást. Üres lelátók előtt, néhány ezer szitkozódó, türelmetlen szurkoló szeme láttára egyszerűen nem lehet jó meccset játszani. Borzasztó, hogy a huszonegyedik században még mindig itt tart a futballunk.

Van valamiféle elképzelése, hogy mi lehet az immár huszonkét éve tartó válság oka?

Pontos diagnózist állítottam fel. Mert látja, ha nem is járok ki az itthoni pályákra, azért nagyon is érdekel a sportág. Szóval a képlet egyszerű: amíg nyugaton jól megfizetett, pozitív gondolkodású edzők nevelik kifogástalan körülmények között az elszánt, sikerre éhes, profi mentalitású ifjakat, addig nálunk ebből semmi sincs meg. Mert Magyarországon rosszkedvű, alulfizetett, botrányos viszonyok között dolgozó trénerek ténykednek az utánpótlásban, azok a gyerekek meg, akik valamilyen csoda folytán még ma is futballisták szeretnének lenni Magyarországon, nem elég alázatosak, nem jelenti számukra életük lehetőségét ez a gyönyörű sportág. Enélkül pedig megette a fene az egészet.

Éppen most mondja ezt, amikor egyre-másra alakulnak az akadémiák, az MTK mellett már a Honvéd, a Vasas, a Győr és a Szombathely is büszkélkedik ilyesmivel...?

Látom a törekvést, de sajnos ennek ellenére is azt állítom, a körülményeinket tekintve a világranglista végén kullogunk. Emlékszem, amikor Franciaországban játszottam, a Nancyval Kamerunban túráztunk, és azt tapasztaltam, hogy a helybéli gyerekek reggel héttől este tízig megállás nélkül futballoznak. A suli helyett is a labdát rúgták, de ezért nem szólt nekik senki. Úgy voltak vele a szülők és a tanárok, hogy legalább leköti valami e srácok energiáját, úgysincs mit enniük szegényeknek. Látja, ott még ma is óriási a motiváció. A futball igazi kitörési pont – nem véletlen, hogy Afrika megállás nélkül termeli a tehetségeket.

Gondolja, hogy huszonhárom év alatt maradtunk le ennyire? Hiszen 1985-ben még éppen az a magyar válogatott vezette az európai ranglistát, amelynek ön volt a csapatkapitánya.

Álmodtuk az egészet. Higgye el, nem túlzok, mi végigálmodtuk azt a csodálatos időszakot a kezdéstől egészen Irapuatóig. Az más kérdés, hogy a vége aztán valóban rémálom lett. De amikor Mezey György összerakta azt a rengeteg futásra építő, sikeres nemzeti csapatot, mi úgy kezdtük a harcot, hogy lépésről lépésre akartunk legyőzni mindenkit. Előbb az osztrákokat a vb-sorozat nyitó mecscsén, aztán szép sorban a többieket. Egyre tovább álmodtuk magunkat, és egyszer csak ott voltunk Mexikóban a világbajnokságon.

Itt van előttem, ahogy nyilatkozik a '86-os Mundial előtt, és azt mondja, Magyarország nyeri a vbt. Tényleg komolyan gondolta?

Persze, hogy komolyan gondoltam. Bennünket dicsért akkor a világ. Emlékszem, Franz Beckenbauer akkoriban azt mondta a braziloknak, akik éppen az NSZKval játszottak, hogy Budapesten sokkal nehezebb dolguk lesz. Meg is vertük a dél-amerikaiakat három nullára, és kezdtük elhinni, hogy valóban a legjobbak közé tartozunk. És így is volt! Igen, azt mondtam, hogy mi nyerjük a vb-t, mert úgy kalkuláltam, hogy ha abból a nehéz csoportból a franciák, a szovjetek és a kanadaiak mellől továbbjutunk, akkor kis szerencsével a döntőig mehettünk volna. Nem sikerült.

Tudom, hogy százszor, ezerszer próbálták megfejteni Mexikó titkát, a szovjetektől elszenvedett hat nullás vereség okait, de a szurkolók azóta sem lettek okosabbak.

Pedig nincs titok, megannyi összetevő okozta a kudarcunkat. A fáradtság, mert délben a legnagyobb melegben edzettünk, aztán a harminc fok helyett csak a sokkal kellemesebb klímájú Ausztriában edzőtáboroztunk magaslati levegőn, és még folytathatnám. Az a csapat, ahogy az imént is mondtam, rengeteg futásra épülő taktikát alkalmazott, és ez ott Mexikóban, a nagy melegben egyszerűen nem működött.

Esélyt sem ad a mostani magyar válogatottnak a csoportból való továbbjutásra?

Én még a mai napig szurkolóként nézem a meccseket, izgulok, kiabálok, tökmagot eszem, úgyhogy ne várjom tőlem valamiféle higgadt érvelést. Azt mondom, a mai válogatottjaink is álmodjanak, ugyanúgy, ahogy mi, célozzák meg a továbbjutást, mert csak így szabad pályára lépni. De elárulom, mi a baj. Hiába vannak most ügyes futballistáink, akik már rendszeresen játszanak külföldön, ha a csapat összeállítása sehogyan sem stimmel. Mezey György mondta egyszer, hogy a tökéletes felállás: kéthárom zseni, néhány buldogszerű vízhordó, és több közepes képességű labdarúgó. Na most a jelenkor válogatottja nálunk úgy néz ki, hogy vannak hasonló képességű játékosaink, de mind ugyanazt tudja. Olyan ez, mintha lenne egy jó autó, amelyet hat ajtóval csináltak, de hiányzik belőle a megfelelő motor.

Nem hagyhatom ki: többen elismerték már, hogy megannyi bundameccset játszottak akkoriban, ráadásul éppen önt nevezték bundakirálynak, így valamiféle gyónásra kérem...

Olyan rég volt az már. De annyit nyugodtan írjon le: persze, hogy voltak olyan mecscsek, amelyeken mindkét csapatnak jó volt az iksz...

Mint például a legendás Honvéd–Volán találkozón, amely hat hatra végződött.

Kapaszkodjon meg, az például nem volt bundameccs. Tudom, hogy nem hiszi el, de így volt; ha lenne egy film a találkozóról, visszanézhetné, hogy Garaba Imre a nyolcvanhatodik percben felső kapufát fejelt hat hatnál, és az én Imi barátom nem volt akkora nagy spíler, hogy ezt szándékosan csinálja. De hagyjuk ezt már. Lejárt lemez. Mint ahogy a mi huszonakárhány évvel ezelőtti sikereinkre is ez vonatkozik. Pedig még mindig itt cseng a fülemben a tizenötezer magyar kiabálása, ott Bécsben, amikor három nullára nyertünk az osztrákok ellen: azt üvöltötték, hogy Mexikó, Mexikó... Mondom, mintha álmodtam volna az egészet.