Hiába volt, van és lesz ezer és egy kísérlet a megfejtésre, sohasem fogjuk megtudni, miért nem sikerül, vagy sikerül csak nagyon ritkán túlnőni egy-egy meccs feszültségén, s a magunk javára billenteni az állást. Miért van az, hogy ha a magyar csapat kiemelkedő lehetőséghez jut, többnyire nem él vele. A „turáni átok”, a „balsors”, a „bántják a magyart…” közhelyek szolgálhatnak megnyugtatásul azoknak, akik csak a felszínen kapirgálnak, ám valós magyarázatként nem állják meg a helyüket.
Akkor már inkább keresgéljük a nyelvünkben a megfejtést.
Ha megfigyelik a különféle nyilatkozatokat, a játékosok legtöbbször TÉTRŐL beszélnek, és nem – ESÉLYRŐL. Kétségtelen, játék ez a szavakkal, ám egyrészt a játék igazán komoly dolog (szabályai vannak!), másrészt pedig a különféle kifejezéseknek nem csupán tartalmuk, hanem hangulatuk is van. A TÉT sűrű levegőt áraszt, ott van benne, hogy ha elmarad a siker, valami súlyos ártalom ér bennünket. Az ESÉLY, az más. Azt sugallja, hogy nagy lehetőség előtt állunk, s ha élünk vele, minden könnyebb lesz, megnyílik előttünk a világ. Bántó, ha elszalasztjuk, de remélhetjük, hogy újra eljön a mi időnk, és javíthatunk.
Persze – ismétlem – ez a szavakkal való játszadozás nem feledtetheti velünk, hogy a női pólósok lemaradtak a dobogóról, a kézilabdás lányok pedig mindössze a legeslegelején vezetve veszítették el az elődöntőt Pekingben. Ha minden a várakozásaink szerint alakul, akkor a nagy össznépi (és jogos) lelkendezés közepette senkit sem érdekelne a történelmi múlt (átok), nekem sem jutna eszembe, hogy igenis jellemző, ki hogyan beszél az előtte álló feladatokról.
Mert kétségtelen, a kihagyott ötméterest, a be nem lőtt hetest, az eladott labdákat, a védekezés bizonytalanságait nem pótolja, ha a főszereplők pontosan fogalmaznak, szépen beszélnek magyarul, ám igenis befolyásolhatja a gondolkodásukat s így a produkciójukat is, hogy nyomott vagy feldobott, elszánt hangulatban látnak-e hozzá feladatuknak.
Higgyék el, aki valóban érzi, hogy nagy ESÉLYT kapott, azt nem nyomasztja a TÉT.