Nincs új a nap alatt

Az olimpiai játékok atyjaként jegyzett Pierre de Coubertin jósnak sem volt utolsó, egyikmásik tételével mintha a jövőbe látott volna. Például: „Kétségtelen tény, hogy a telegráf, a vasút, a telefon, a tudósok kutatószenvedélye, a tudományos kongresszusok és kiállítások hatékonyabban képviselik a béke ügyét, mint bármely diplomáciai egyezmény. Nos, én úgy hiszem, a sport még ennél is többre képes!

Exportáljuk evezőseinket, futóinkat, kerékpárosainkat – íme, a jövő szabadkereskedelme!” Jelentem, az „exportálás” folyik. Olyanynyira, hogy például az asztaliteniszezők a kínai világinvázióra válaszul áprilisban kimondták, hogy 21 éven felül nincs mód a honosításra.

Az anyagi javak sem csupán napjainkban csábítóak, az sem új, hogy jelentős jutalomra számíthatnak a játékokon kimagaslóan szereplő versenyzők (a magyaroknál az egyéni aranyéremért 20, az ezüstért 18, a bronzért 14 millió forint jár most), hiszen a busás javadalmazásra már az ókori Görögországban sem lehetett panasz. Maga Szolón törvényhozó rendelkezett arról, hogy a győztesnek 500 drachma jár, ami szép összeg volt, hiszen akkoriban egy drachma egy juhot vagy egy mérő (körülbelül 52 liter) búzát ért. De a kisebb viadalok győztesei sem jártak rosszul, a Panathénaia-versenyen például 100 amfora olaj volt a stadionfutást megnyerő atléta jutalma. Egy amfora olaj 12 drachmába került, az 1200 drachma pedig megfelelt egy ács 847 napi, azaz több mint kétesztendei keresetének. Ezért az összegért Kr. e. a IV–V. században hat-hét erős rabszolgát, 100 juhot számláló nyájat, két-három kisebb házat lehetett vásárolni.

És még ott volt a népszerűség is, amit pénzre (is) lehet váltani. Az első újkori játékok (1896) után a görögök természetesen a maratoni győztesét ünnepelték a leghangosabban. Pedig Szpiridon Luisz nem volt sportoló, egyszerűen „csak” tudott futni. Katonatársai szerint úgy vágtatott, mint egy paripa, parancsnoka, Papadiamatopulosz ezredes ezért is kötelezte, hogy nevezzen be a játékokra. Elindult, nyert, majd amatőr lévén amatőr választ adott a kérdésre, hogy mit érzett a célban: „Semmi különöset, csak azt, amit mindig egy-egy hosszú futás után: nagyon éhes voltam.”

Hatvanezren tolongtak a stadionban, amikor Luisz célba ért, s mielőtt agyonünnepelték volna, Konstantin trónörökös és öccse, György herceg a vállára emelte. Ez megadta az alaphangot. Elhalmozták minden földi jóval, állítólag élete végéig ingyen ehetett az athéni vendéglőkben, még nyelvi fordulat is őrzi diadalának emlékét: „Luisz lett!” – mondják arra, aki hirtelen tör elő az ismeretlenségből. Más kérdés, hogy a hirtelen jött fény ellenére nem volt igazán boldog, irigyei is akadtak,akik hamisítással vádolták, ő maga pedig zárkózott ember maradt, halálakor úgy emlékeztek meg róla az újságok, mint aki sok titkot hagyott maga után.

Luisszal ellentétben Johnny Weissmüllerre egyáltalán nem volt jellemző a visszafogottság, legalábbis akkor, amikor már a Tarzanfilmek hollywoodi sztárjaként ünnepelte a világ. A sokak által a földkerekség valaha élt legnagyobb úszójának tartott, filmjeivel dollármilliókat kereső Weissmüller szerette az italt, a szerencsejátékokat sem vetette meg, és hatodik felesége mellett, vagyontalanul halt meg. Sírfelirata sokat mond: Johnny Weissmüller – Tarzan…

Élete is kész regény. A Párizsban (1924) és Amszterdamban (1928) 100 méter gyorson győztes, a távot egy percen belül először teljesítő, méteren és yardon összesen 62 világrekordot jegyző, versenyt sohasem veszítő úszó Temesvárról kivándorló családjával, csecsemőként érkezett az Egyesült Államokba. Halála után derült ki, hogy sohasem volt amerikai állampolgár, az 1924-es párizsi olimpián öccse, Peter születési bizonyítványát használta. Tízéves volt, amikor előbb bányász, majd kocsmáros apja meghalt, a szilikózis és az ital vitte sírba.

A kis Johnny már tízévesen dolgozott, kifutófiúként. Tizenhat esztendős volt, amikor összeakadt „Big” Bill Bachraschttal. Az edző nem kertelt, szavai arról árulkodnak, hogy a hőskorban sem volt ritka a diktatúrára esküvő mester: „Meg kell esküdnöd, hogy nem teszel fel kérdéseket, és nem keresel kifogásokat. Rabszolgaként kell dolgoznod, amiért gyűlölni fogsz engem, de a végén minden rekordot megdöntesz.”

Bachrascht szerint az ifjú tehetségnek pocsék volt a stílusa, de miután zokszó nélkül követte edzője utasításait, karrierje csúcsán nemcsak jól, hanem szépen is úszott, fejtartását például mindenütt oktatták. Mozgásának dicsérete még, hogy az amszterdami olimpia után vízi parádék sztárja lett, onnan emelték ki a producerek, hogy 1932-től 13 éven át Tarzanként hódítsa meg a világot.

Hogy mennyire 1960, a televízió felbukkanása a fordulópont a klasszisok sztárolásában, arra jellemző Wilma Rudolph esete. Ha napjainkban versenyez a Rómában 100 és 200 méteren, valamint a 4x100-as váltó tagjaként is aranyérmes futó, életének szinte minden pillanatát ismernénk, sőt nincs kizárva, hogy szappanopera készül a történetéből.

Főleg a gyerekkoráról. A zseniális futó ugyanis mindössze két kilogrammosan, tüdőgyulladással, skarláttal látta meg a napvilágot 1940-ben, egy 22 gyermekes (!) család huszadik gyermekeként. Négyévesen megbénult a bal lábára, az orvosok közölték, hogy sohasem tud majd járni. Mrs. Rudolph nem adta föl, kórházról kórházra vitte a lányát, míg végül azt a tanácsot kapta, hogy próbálkozzanak meg a folyamatos masszázzsal. A gyerek ágyánál a családtagok éveken át váltották egymást, s megtörtént a csoda: Wilma tizenkét évesen járni kezdett.

És sportolni. Előbb kosarazott, majd futott, nem is akárhogyan, hiszen Melbourneben (1956) már tagja volt a bronzérmes amerikai váltónak. Római bajnoki címeiből eredő népszerűségét arra használta fel, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeken segítsen, élete végéig a jótékonykodásáról volt híres, jellemző, hogy halála (1994) után három évvel születésnapját (június 23.) Wilma Rudolph-napnak nyilvánították Tennessee államban.

Hiába történelem ma már, ami a sport hőskorában történt, érdemes rögzíteni a Berlinben (1936) a 100 méteres gyorsúszást megnyerő, majd ledoktorálva a MÁV betegbiztosítónál gyakornoki állást vállaló Csík Ferenc hitvallását: „A sport tartalmat adhat egy fiatalember ambíciójának, de életcélt semmiképp sem jelenthet. Magasztos feladataink megoldásához mindannyian erőt, kitartást meríthetünk belőle, de kényelemből, lustaságból, esetleg a mulandó dicsőség kedvéért nem szabad makacsul ragaszkodni hozzá, elvégre az erkölcs: magatartás.”

Ezt is jó tudni a pekingi játékok rajtja előtt egy nappal.