Ahol a futás több mint sport: a nemzeti dicsőség forrása

Valamikor az ’50-es években kezdődött… Kenyában 1951-ben alakult meg az atlétikai szövetség, és ekkorra már Etiópiában is javában zajlott a futóélet. Nagyon rövid időn belül mindkét országban rájöttek: páratlan kitartású és adottságú hosszútávfutókat tudnak nevelni, ráadásul a sport egyben hatalmas kiugrási lehetőséget is kínált.

Az első legenda rövidesen színre is lépett: Haile Szelasszie testőrségének tagja, bizonyos Abebe Bikila. Az etióp futó az utolsó pillanatban került be a római olimpiára utazó csapatba, ahol kényelmetlennek ítélve meg a hivatalos sportszergyártó cég cipőjét, formabontó módon mezítláb futotta le a maratonit. Nyert. Mint ahogy nyert négy év múlva, Tokióban is, de ekkor már cipőben, nem sokkal egy műtét után. Míg mások oxigénmaszkért kapkodtak, vagy összeestek, Bikila lazán gimnasztikázott a célban…

Bikilától Mamo Wolde vette át a stafétabotot, közben pedig színre léptek Kenya első kitűnőségei is. Wilson Kuprugut Chuma volt az első kenyai, aki olimpiai érmet nyert, Naphatali Temu pedig 1968-ban 10 000 méteren hozta az első aranyat is. Az igazi sztár azonban a káprázatos Kip Keino volt: Mexikóban az orvosi tanács ellenére, vesekővel futott, majd egy ezüstérem (5000) és egy összeesés (10 000) után az utolsó pillanatban megérkezve megnyerte az 1500-at.

Mint kiderült, a sikersorozat nem rövid fellángolás volt: a következő évtizedben továbbra is sorban szállították a két ország atlétái a kitűnő eredményeket. A kenyai Henry Rono 1978-ban 81 napon belül döntötte meg a 10 000 m, az 5000 m, a 3000 akadály és az 1500 m világrekordját. Rono nagy fájdalma, hogy sosem vehetett részt olimpián: az afrikai országok többsége bojkottálta a montreali játékokat, majd a kenyaiak Moszkvát is kihagyták – így aztán az európaiak és az óceániaiak is szereztek jó néhány érmet, elsősorban Lasse Virén révén.

A nyolcvanas évekre a neves észak-afrikai futóiskola is részt követelt magának a tortából (no meg az érmekből): Szaid Auita, Brahim Butajeb és Khalid Skah révén a marokkóiak is szereztek jó néhány aranyat.

Az „etióp birodalom” Haile Gebrselassie révén aztán alaposan visszavágott: minden idők tán legjobb hosszútávfutója 1993-tól kezdve páratlan sikersorozatot produkált, két olimpiai, no meg nyolc világbajnoki arannyal (utóbbiakból négy fedett pályás). Kihívói bőven voltak, a kenyaiak minden versenyen ádáz küzdelmet folytattak Gebre és segítői ellen, de Paul Tergaték általában csak az ezüst- és bronzkészletet tudták bővíteni…

Egyébként is, Kenya már másfél évtizede egyértelműen a nagy rivális hátát nézi (nem csak átvitt értelemben), legalábbis 10 000-en. 1993 óta vb-ken és olimpiákon 10–1-re vezet aranyak számában Etiópia, és úgy tűnik: a szigorú központi felkészüléssel dolgozó etiópiai futóiskola jobb, mint a jóval szabadabb kenyai.

„Kenyában nyílt verseny van, és a legjobbak utaznak a nagy versenyekre. Etiópiában a kormányzat kiválasztja a legjobbakat, és nincs apelláta. Viszont a kenyai szabadpiaci módszereknek megvan a hátrányuk: pénzéhes ügynökök hajszolják a versenyzőket, akik korán kiégnek, és sokszor nem elég pihentek a nagy megmérettetéseken” – elemezte a különbséget Kip Keino, aki most a Kenyai Olimpiai Bizottság elnöke.

A felkészülési módszerek lehetnek különbözők, de a motiváció és a cél ugyanaz.

„A hírnévért futok, azért, hogy az eredményeim dicsőséget hozzanak. Mikor versenyzek, minden megszűnik. Csak a győzelem számít” – nyilatkozta Eliud Kipchoge, a kenyaiak világbajnoka.