A magyar küldöttség eredményeit elnyomták a doppingügyek

A helyszín kijelölését követő hét év gyakorlatilag azzal telt el, hogy a görögök valamilyen módon bebizonyítsák a világnak, a NOB jól döntött. Ám bármenynyire is erőlködtek, ez az utolsó pillanatokig nem sikerült: az athéni építkezések meglehetősen vontatottan folytak, a létesítmények átadása rendre csúszott, s bizony volt olyan helyszín, ahol – amolyan déliekre jellemző stílusban – még az augusztus 13-i megnyitó előtti napon is dolgoztak.

Mindettől függetlenül nem ez volt az athéni olimpia rákfenéje. A doppingbotrányok minden pozitívumot felülírtak, ráadásul ebben a magyar küldöttség is vastagon érintett volt. Kezdődött Kecskés Zoltán esetével: mielőtt még elindulhatott volna a 69 kilósok mezőnyében, közölték vele, az egy héttel korábban vett minta pozitív eredményt hozott, ezért kizárták az olimpiáról, sőt még aznap este haza kellett utaznia. Persze mindez csak könnyed felvezetés volt a két rendkívül kínos atlétaügy előtt.

A játékok kilencedik napján a kalapácsvető Annus Adrián az aranyérmet még annak rendje és módja szerint átvette, meghallgatta a magyar Himnuszt, majd a tizediken a diszkoszvető Fazekas Róbert is olimpiai bajnoknak hitte magát, ám a doppingvizsgálat hercehurcájában diszkvalifikálta magát. Másnap délelőtt mindketten eltűntek Athénból.

Ami ezután következett, az a magyar sport történetének egyik legkellemetlenebb fejezete: ködösítés a hollétükről, autós túra titokban hazafelé, bujkálás a doppingellenőrök elől, az aranyérem visszakövetelése, vádak és védekezések, nemzetközi sportdöntőbírósági ügy, szóval minden, ami csak árthatott a magyar sport megítélésének. S Athénban még két magyar súlyemelőt is doppingvétségen értek: Kovács Zoltánt és Gyurkovics Ferencet (mindkettő 105 kg).

A történtek után pedig már semmi nem volt ugyanaz Athénban, még ha szerencsére bőséggel akadtak is magyar sikerek, Majoros István, a kajak-kenusok, Vörös Zsuzsa és a vízilabda-válogatott győzelme is a játékok második felében, azaz a történtek után született. Végül össze is jött nyolc arany-, hat ezüst- és három bronzérem – ez a teljesítmény egyébként hajszálpontosan megegyezett a négy évvel korábbival–, s az eredményeket tekintve összességében mindenki elégedett volt.

De hogy ne csak a mieink máig szégyellnivaló momentumait idézzük fel, bukott itt meg kenyai ökölvívó, orosz súlylökő, török súlyemelő, svájci kerékpáros, ukrán evezős, fehérorosz magasugró – s a sornak még koránt sincs vége. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság három évvel korábban megválasztott új elnökének, Jacques Rogge-nak ez volt az első nyári olimpiája a testület élén, s a belga sportvezetőnek bizony szembesülnie kellett a ténnyel, miszerint a játékok megalkotója, a francia Pierre de Coubertin báró legendás mondata – tudják, nem a győzelem, a részvétel a fontos – már réges-régen idejét múlta.

A XXI. századra akkora üzletté nőtte ki magát a sport, hogy az olimpián már nem elég ott lenni. Győzni kell.

Mindenáron.

A NOB ugyan az elmúlt években a korábbinál sokkal nagyobb elánnal üldözi a doppingolókat, ám félő, hogy ez olyan meccs, amelyen vesztésre ítéltetett, amelyet semmiképpen sem nyerhet meg...