Hetvenkét percig volt szép az álom

„Egy szép álom véget ért” – jegyezte meg Pölöskei Gábor keserű mosollyal az arcán a találkozót követő sajtótájékoztató után.

Igaza volt a Bp. Honvéd vezetőedzőjének, a kispestiek szép álmokat szőttek, a szemük előtt már az UEFA-kupaszereplés is felsejlett, ám szombat este elérkezett a kijózanító ébredés ideje. Persze, ki ne álmodozott volna, ha egyszer Grazban a csapat remekül futballozott, jó eredményt ért el (0–0), olyat, amely valóban mindenkit feljogosított a reménykedésre? Amikor a Honvéd belevágott ebbe a sorozatba, aligha gondolták sokan, hogy eljut idáig egyáltalán. Ám simán, két győzelemmel vette az első kört a kazah FK Zsetiszu ellen, majd ott nyerve, itthon kikapva, idegenben lőtt több góllal túllépett a cseh FK Teplicén is, és ezzel már kisebb bravúrt hajtott végre. Aztán következett a grazi mérkőzés, a gól nélküli döntetlen, és ahogy az lenni szokott, evés közben jött meg az étvágy.

Egy hazai győzelemmel már az UEFA-kupa utolsó selejtezőköre következett volna, azaz az európai színpad küszöbe.

Az újabb bravúr azonban elmaradt. Pedig minden jól indult, hiszen a Honvéd remekül kezdett a visszavágón is, megszerezte a vezetést, ám az első félidő hajrájára már feljavultak az osztrákok, a szünet után fokozták a nyomást, és végül hat perc alatt megfordították az eredményt.

Miért roppant össze az addig derekasan helytálló csapat?

Azokban a játékhelyzetekben maradtunk alul, amelyekben a futógyorsaság dönt. Ez olyan képesség, amely vagy van vagy nincs.

Nem a fáradtság volt az ok?

A kettő összefügg. A hiányosságok többnyire a hatvanadik-hetvenedik perc után ütköznek ki, mert akkor kezdenek fáradni a játékosok. Most is ez történt, a hetvenkettedik percben kaptuk az első gólt, hat perc múlva pedig a másodikat. Az elsőt például, ha meglett volna még a szükséges frissesség és gyorsaság, ki tudtuk volna védekezni. Itt muszáj megemlítenem azt a tényt, hogy a csapat két leggyorsabb játékosára, Abrahamra és Benjaminra nem számíthattam, mert ők már az elefántcsontparti válogatottal készülnek az olimpiára. Ez cseppet sem közömbös, aki látta a grazi mérkőzést, tanúsíthatja, hogy Abrahamtól rettegtek az osztrák védők.

Törvényszerű volt, hogy a vendégek első gólját gyorsan követte a végzetes második?

Nem, és ez számunkra a mérkőzés egyik legnagyobb tanulsága. Az egyenlítés után éreztem a csapaton a tanácstalanságot, holott akkor még semmi sem veszett el, egy rúgott góllal ismét mi lettünk volna a továbbjutók, és hátravolt még tizennyolc perc. Ezt az esélyt azonban eljátszottuk azzal, hogy megindultunk előre fejetlenül, és szinte felkínáltuk a kontra lehetőségét a Sturmnak.

Azzal egyetért, hogy az osztrákok különösen a második félidőben a kispesti játékosok számára már követhetetlen tempót diktáltak?

Kénytelen vagyok egyetérteni... A sorsolás pillanatában a Sturm volt a párharc esélyese. Nagyobb ritmusú bajnokságban játszik, és ez érződött is a második játékrészben. Ahhoz, hogy mi is képesek legyünk hetven-nyolcvan percet olyan tempóban futballozni, mint ahogyan tettük azt az első húsz percben, még nagyon sok munkára, és főként minél több ilyen sebességű mérkőzésre lenne szükségünk.

A közönség ünnepelte a csapatot a kiesés ellenére is, ön azonban kimondottan csalódottnak tűnik.

Persze hogy az vagyok, hiszen hetvenkét percig közel álltunk egy szép álom valóra válásához. Mindig nehezen élem meg a kudarcot, de ha mindent egybevetve ítélem meg a szereplésünket az Intertotókupában, akkor a kép inkább pozitív, mint negatív. Magyar csapat még sohasem jutott el idáig ebben a sorozatban, nálunk erősebb együttesek ellen is helytálltunk, mi több, a Teplicét el is búcsúztattuk. Most le kell vonnunk a tanulságokat, a sikerek önbizalmat adhatnak a bajnoki küzdelmekre, a kudarcokból pedig tanulnunk kell.