Csodálatos hajrá

A Samaranch-éra utolsó olim piája maga volt a tökély: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság élén eltöltött több mint két évtizede alatt elképesztő fejlődésen ment keresztül maga a szervezet és persze a NOB egyértelmű „kirakatát” jelentő nyári olimpia, amely viszonylag csendes, falusi kultúrprogramból igazi világvárosi show-vá nőtte ki magát.

Juan Antonio Samaranch műve beteljesedett.

Az amúgy keménykezű diktátor hírében álló spanyol persze nem véletlenül bízott az ausztrálokban, s nem minden ok nélkül erőltette, hogy az ötödik földrészen legyen a 2000-es olimpia. A rendezésre még pályázó Manchester, Berlin és Isztambul már az ötlet megszületésének pillanatában esélytelen volt, mindenki tudta, hogy 1993. szeptember 23-án Sydney és Peking csatája lesz Monte-Carlóban. Az utolsó körben aztán 45:43 arányban az ausztrálok nyertek, amit a kínaiak finoman fogalmazva is sérelmeztek, sőt akadt olyan kijelentés, amely azt sugallta, Samaranch nyomására lett Sydney a befutó.

Akár így volt, akár nem, jó választásnak bizonyult: az Olimpiai Parkban és a belvárosban, a Darling Harbour környékén hatmilliárd ausztrál dollárért valóban fantasztikus létesítményeket húztak fel a szervezők, akik a legapróbb részletekre is figyeltek. Az önkénteseket például úgy osztották be, hogy a játékokon részt vevő minden sportolónak, edzőnek, sportvezetőnek és újságírónak legalább húsz alkalommal kívánjanak kellemes szép napot, járjanak bármerre is a versenyek helyszínén. Persze ehhez szükség is volt arra a 47 ezer emberre, aki ellenszolgáltatásként csupán az egyenruhát kapta meg azért, hogy 16 napon keresztül mosolygott, és a saját szabadsága terhére igyekezett jó hangulatot teremteni a városban.

A minden jó, ha a vége jó elve alapján nekünk, magyaroknak sem lehetett okunk a panaszra, más kérdés, hogy 2000. szeptember 30-án este még nem így gondolta a sportvezetőség. Addig ugyanis „csak” négy aranynyal álltak a magyarok – Nagy Tímea, Kovács Ágnes és Csollány Szilveszter után a negyediket ráadásul csak aznap nyerte meg a férfi kajak négyes –, márpedig ilyen szerény termésre az 1976-os montreali játékok óta nem volt példa.

Sokan már a vészharangokat kongatták: az elemzők a hazai sport finanszírozási rendszer változása miatt már 1996-ra szerényebb eredményeket jósoltak, ami 2000-re valósággá is vált volna, ha nincs az a legendás utolsó nap: október 1-jén négy olimpiai győzelmet szereztek a mieink Sydneyben, azaz néhány óra leforgása alatt a négyből nyolc aranyérem: kenu egyesben Kolonics György, kenu kettesben a Pulai, Novák, kajak párosban a Kammerer, Storcz duó nyert, csattanónak pedig ott volt a vízilabda-válogatott kiütéses sikere az oroszok elleni fináléban. A magyar sport történetének egyik legsikeresebb 24 órája volt ez, ugyanis ezt megelőzően csak háromszor – 1948. augusztus 13-án, 1952. augusztus 2-án és 1956. december 5-én – fordult elő, hogy egy nap leforgása alatt négy magyar olimpiai bajnoki cím születik. Ráadásul csak hajszál hiányzott az ötödikhez, ám erről a női kézilabda-válogatott tagjai még az unokájuknak is mint életük egyik rémálmáról beszélnek majd: 23–17-es vezetés után, 14 perc alatt sikerült elbukniuk a dánok elleni finálét. Ez a drámai végjáték ugyan padlóra küldte a lányokat, de a magyar küldöttség 17 dobogós helye (8 arany, 6 ezüst, 3 bronz) és az összesített éremtáblázat 13. helye sok mindenért kárpótolt.

Abba pedig még bele se gondoljunk, mi van, ha nem így sikerül az a bizonyos utolsó nap...