Első akar lenni

2004, Athén, úszóversenyek – Ryan Lochte melegít a medence környékén, ám öt perccel rajtkőre állása előtt édesapját keresi. Bátorításra, biztatásra vágyik, gondolhatnánk. De nem! Ryan Lochte hetven eurót kér az apjától, hogy szivart vehessen.

Hihetetlen, de legalábbis fura történet. És igaz.

„Valóban így történt – mondta az úszó apja, Steve Lochte. – De ezzel együtt Ryan éppen azért különleges és nagy klasszis, mert a megfelelő időben tud összpontosítani gondolatban és lelkileg egyaránt.”

Ha ehhez még hozzáteszszük, hogy Lochte általában mindent megtesz azért, hogy kibújjon az edzések alól, és egy jót szörfözzön Daytona Beachen („Elmebeteggé is válnék, ha az életemben csak az úszás játszana szerepet!” – mondta korábban), valóban kijelenthetjük: istenáldotta tehetség.

Erre már gyerekkorában is rájöttek a szakemberek, igaz, nem kellett messzire mennie tanácsokért, mivel édesanyja és édesapja is úszóedző, a kezdetekben ők irányították fiuk pályáját, amely mindezek ellenére meglehetősen későn kezdődött, mert már kilencéves volt, amikor elkezdett úszni. (Mi, magyarok pedig örömmel vonunk, vonnánk párhuzamot, hiszen a mi Kovács Emesénk is ennyi idősen tanult meg úszni…)

„Amikor 1992-ben a barcelonai olimpián láttam Pablo Morales győzelmét 100 méter pillangón, eldöntöttem, én is képviselni szeretném a hazámat az ötkarikás játékokon, és olimpiai bajnok akarok lenni” – beszélt a kezdetekről Lochte.

Ennek ellenére az első években az úszás mellett a kosárlabda is központi szerepet kapott a későbbi klasszis életében, majd csak középiskolás éveiben került igazán előtérbe a medence.

Az úszóknál meglehetősen későinek számított berobbanása, hiszen az athéni olimpia idején Lochte már húszéves volt. A leginkább hátúszásban és vegyesben vitézkedő sportoló negyedik lett az amerikai válogatón 200 méter gyorson, ez pedig azt jelentette, hogy – a 200 méter vegyes mellett – kivívta azt is, hogy tagja lett hazája 4x200 méteres gyorsváltójának.

„Honvágyam volt Athénban – emlékezett Lochte. – Míg Kaliforniában edzettem, gyakran váltottam üzeneteket a családommal, ám amikor elhagytam az Egyesült Államokat, már nem tudtam használni a telefonomat. Édesanyám otthon maradt az öcsémmel, és nagyon hiányoztak.”

De nem volt mit tenni, a versenyekre kellett koncentrálnia.

„Az olimpiai faluban jól éreztem magam, különösen örültem, hogy találkozhattam Ian Thorpe-pal, Grant Hackett-tel és a többi ausztrál úszóval. Mindenki nagyon barátságos volt a másikkal a faluban, de ez az uszodában természetesen megváltozott” – folytatta az olimpiai bajnok. Nem véletlenül említi Lochte az ausztrálokat, hiszen a váltóban mindössze 13 századmásodperccel verték meg Thorpe-ékat, de győztek.

Így Lochte gyerekkori álma is megvalósult: olimpiai bajnok lett. Az akkor 20 éves úszó annyira boldog volt, hogy még éjjel is az aranyérmét szorongatta.

Öröme azonban még teljesebbé vált, amikor 200 méter vegyesen a második helyen csapott a célba. „Azt hiszem, ez az ezüstérem még fontosabb nekem, mint az arany, hiszen ezt egyedül nyertem” – vallotta be.

Másodiknak lenni Michael Phelps mögött – akkor is tudtuk, ma még inkább valljuk – nem kis fegyvertény. Lochte az utóbbi években hozzá is szokhatott ehhez a „felálláshoz”, ám természetesen ő is azért küzd, azért áll fel minden egyes alkalommal a rajtkőre, hogy legyőzze a nagy riválist.

Semmi okát nem látja, hogy félnie kéne Phelpstől.

Talán épp ezért győzheti le híres ellenfelét nagy világversenyen is.

Az idei amerikai válogatón már sikerült neki: a 200 méter gyors elődöntőjében Phelps előtt, elsőként csapott a célba, aztán visszalépett a döntőtől, mert a 100 méter hátra akart koncentrálni.

Ma már Lochte is tudja, hogy döntése nem volt szerencsés…

Az, hogy nem indult el a döntőben, azt is jelenti, nem lesz ott a váltóban, de ez még csak a kisebbik baj számára. Száz méter háton ugyanis csak a harmadik lett, így ezen a távon sem indulhat Pekingben. Pedig jó időt úszott, nagyon készült, az már egyéni pechje, hogy míg a két vegyesúszószámban Michael Phelps a nagy ellenfele (és ne felejtsük el Cseh Lászlót sem), addig háton Aaron Peirsollal kell megküzdenie, aki a szám világcsúcstartója, hétszeres világbajnok, aki 100 és 200 méter háton is győzni tudott Athénban.

S akit Lochte tavaly a melbourne-i világbajnokságon 200 méter háton maga mögé utasított – ráadásul világcsúccsal!

A szám világrekordját egyébiránt még mindig ő tartja, ám figyelmeztető lehet számára, hogy az amerikai válogatón Peirsol ugyanezzel az idővel nyerte meg a döntőt, éppen előtte…

A 100 méter hát tehát elúszott, maradt viszont a hosszabbik táv, meg persze a két vegyes. Utóbbi kettőn viszont kétség sem férhetett ahhoz, hogy Phelps mellett ő indul ezen a távon Pekingben.

Négyszáz méter vegyesen olyannyira megküzdött egymással a két rivális, hogy mindketten a korábbi világcsúcson belül úsztak, és Phelps elismerte, Lochte nélkül nem ment volna. Lochte ráadásul 3.66 másodpercet javult ezen a távon az elmúlt másfél évben, és ilyen fejlődéssel rajta kívül senki sem büszkélkedhet 400 méter vegyesen. Még Phelps sem...

A nagyszerű időeredményekhez persze hozzátett az idei év slágere, az új úszódressz is, hiszen minden amerikai ebben úszik már – ellentétben a magyarokkal –, nekik volt idejük hozzászokni a csodaruhához. S a felvételéhez...

„Az elején már az is hatalmas hőstettnek számított, hogy egyáltalán fel tudtam venni a dresszt – mondta Lochte. – Eltartott vagy 30-40 percig ez a küzdelem. Ma már nagyjából öt perc elegendő ehhez. Amikor viszont felveszem, igazi akcióhősnek érzem magam, aki mindenre képes, aki átrepül a víz fölött, és aki képes felemelni egy autót is...”

Kétségünk ne legyen: Phelps vagy Peirsol legyőzéséhez is emberfeletti teljesítmény szükségeltetik.