Érett, de még mindig csíp

Úgy hírlik, kiöregedett, és pusztán a levezetés jár a fejében…

Torma Gábor ezek hallatán csak nevetni tud, és megmosolyogja azokat, akik ezt terjesztik róla. Külföldön tanulta meg, hogy ne hallgasson a károgókra, azokra, akiknek valamiért csípi a szemét „a” Torma. Mert bár valóban túl van már a harmadik ikszen a REAC hétszeres válogatott támadója (nem mellékesen a csapat megbecsült csapatkapitánya), aki látta a tavasszal (is) játszani, merő jópofaságból sem állíthatja, hogy öregurasan lötyög a pályán.

Akkor sem, ha maga a játékos is egyre többször érzi úgy, hogy itt fáj, ott fáj. Most éppen a dereka rakoncátlankodik.

„Ha kell, magam tolom ki a pályára” – élcelődött Kutasi Róbert klubigazgató arra célozva, mekkora szüksége van a palotaiaknak a csatárra. Persze Torma Gábort nem kell noszogatni, megy ő magától is – jobban mondva egyelőre csak menne. De nagyon.

Érdekes, 16 esztendősen sem tudott nyugton maradni – meg sem állt hát Belgiumig. A dunaújvárosi fiúnak esztendőnyi másodosztályú szereplés után szerződést kínált a Cercle Bruges.

A légióskodás viszont rengeteg nehézséggel járt együtt, kezdve mindjárt a honvágygyal.

„Eleinte szörnyű volt – panaszkodott a csatár. – Főleg úgy, hogy a nyelvet sem beszéltem. Szerencsére egy magyar családnál laktam, s anyuék, amikor csak tehették, meglátogattak.”

Aztán a korábbi szövetségi kapitány, Csank János egyik európai körútja során kinézte magának a gólerős játékost, és a támadó úgy húzhatta magára a címeres mezt (hétszer is), hogy egyetlen alkalommal sem lépett pályára a honi élvonalban. Ereje jelentős részét felemésztette, hogy bizonyítsa a hazai közvéleménynek: nem érdemtelenül kapott meghívót.

Pedig a belga élvonal góllövőlistájának bronzérmese lett, igaz, csapata kiesett. Elvitte a holland Roda, ahol – túlzás nélkül állítható – megrekedt Torma Gábor pályafutása: „A nyári alapozás során keresztszalag-szakadást szenvedtem, több mint kilenc hónapot kellett kihagynom.”

Háromszor műtötték, és hiába tért vissza a pályára, már sehol sem volt igazán maradása. Évente váltogatta a csapatait, majd 2004-ben azzal az elhatározással tért haza, hogy: „Elég volt a hurcolkodásból!”

Többször a fejéhez vágták, hogy ő az újkori magyar futball legnagyobb elveszett tehetsége.

Bár tüstént cáfol, szemlesütve azért elismeri, hogy vihette volna többre is. Úgy hírlik, még az angol Arsenal francia menedzsere, Arsene Wenger figyelmét is felkeltette – amikor még egészséges volt.

„A térdsérülésem jelentősen meghatározta pályafutásom alakulását – sóhajtott Torma Gábor. – Sok volt az a majd egy év, amelyet ki kellett hagynom, de amikor újból játszani kezdtem, akkor is féltettem a lábamat, állandóan gond volt a bal térdemmel.”

Idehaza próbált hát új életet kezdeni, de Zalaegerszegen nem marasztalták. Ekkor kereste meg a REAC akkori vezetőedzője, Urbán Flórián és a klubigazgató, Kutasi Róbert.

„Urbán Flóriánt még Belgiumból ismertem, többször öszszejártunk hétvégenként – árulta el a csatár. – Még mielőtt sor került volna a megbeszélésre, már tudtam, hogy Rákospalotán folytatom.”

És ma már azt is tudja, hogy onnan megy nyugdíjba.

Hogy miért?

A csatárt nem a pénz motiválja, hiszen a XV. kerületben abból van a legkevesebb. Jut helyette kárpótlásul idilli családi hangulat – jókedv, móka, kacagás. Olyan élmények, amelyekről azt hinnénk, rég kivesztek már a profinak csúfolt honi futballvilágból.

„Egyszerűen öröm ide lejárni” – lelkendezik a palotai kamaszok példaképe, akinek nem esik le a gyűrű az ujjáról, ha a tréningek után be kell segíteni a fiatalok felkészülésébe. És bár szeretne majd gyermekekkel foglalkozni, amíg bírja, inkább futballozik: „Még ha be is töltöm az ötvenet, s csak egy lábam marad, én akkor is a pályán akarok lenni!”

Valóban így beszélne egy kiöregedett futballista?

KÖVETKEZIK: KAPOSVÁR Ahol mindig elölről kell kezdeni mindent: Kaposváron Prukner László vezetőedző ismét új csapatot épít, de reménykedhet abban, hogy legveszélyesebb labdarúgója, Oláh Lóránt a Rákóczinál marad.