Már az ötödik lila bukás

Volt itt minden, mi szem-száj nak ingere. Remek idő: kissé ugyan szeles, de kellemes, a játékosokat nem tikkasztotta kánikula. Kiváló körülmények: a Puskás Ferenc Stadion kényelmes, kényes ízlésnek is megfelelő játéktere. Nagyszerű hangulat: persze nem olyan, mint például, amikor a válogatott lassan egy éve legyőzte az olaszokat, hanem csak amolyan edzőmecscshez illő. Két-három sütkérező poéngyáros éppen elég egy ilyen mérkőzésre ahhoz, hogy a többi harminc-negyven ráérő akkor is pompásan érezze magát, ha a pályán éppenséggel nem történik semmi érdekes.

Igaz is, mégsem volt itt minden. A jó futball hiányzott, és bizony az Újpest és a román bajnokság tizedik helyezettje, a Politehnica Iasi összecsapásán tényleg nem sok érdekes történt, talán unalomba is fulladt volna, ha a két csapat játékosai olykor nem ugranak egymásnak némi kivagyiskodásra. A románok olykor feleslegesen cirkuszoltak, időnként a legkisebb esésben is minimum előre megfontolt emberölés szándékát vélték felfedezni, de el kell ismerni, gyakran igazuk is volt. Szanyi sportárs ugyanis kétségkívül megadta a hazai pálya előnyét az Újpestnek, és emiatt esetenként igen vicces szituációk alakultak ki. A legérdekesebb az volt, amikor az egyik román csatárt a tizenhatos előtt ketten is nyilvánvalóan buktatták, és maguk a lilák is leálltak, szinte már a sorfalat kezdték igazgatni, amikor észrevették, hogy a játékvezető nem is ítélte meg a szabadrúgást…

Szórakozásban tehát nem volt hiány. Már csak azért sem, mert a lelátón ott ült Véber György is, a lilák egykori nagy kedvence, aki jelenleg az állás nélküli, azaz ajánlatra váró edzők számát gyarapítja, ám a munkanélküliség kicsit sem koptatta el a humorérzékét. Pisont Istvánt, a honvédosok korábbi legnagyobb királyát, aki jelenleg a Vecsés játékos-edzője, mindenáron rá akarta venni, hogy álljon be a második félidőre – hátha lesz némi futball is a pályán.

Az azonban, aki tényleg arra volt kíváncsi, hol tart az Újpest két és fél héttel a bajnoki rajt előtt, aligha kacagott sokat ezen a szép szerdai délutánon. A mai Újpestnek még ez a Iasi is kemény dió, ugyanakkor a magyar játékosok ebből a találkozóból is rengeteget tanulhattak. Például azt, hogy legfeljebb itthon van idő átvenni a labdát, majd felnézni, keresve a legjobb lehetőséget a folytatásra, román csapat ellen erre nincsen mód, mert szemvillanás alatt már el is sodorták őket vagy a labdát, a leggyakrabban mind a kettőt. Ám tanulság az is, hogy hiába a jó taktikai elképzelés, vállalkozókedv nélkül fabatkát sem ér. Az Újpest négy középpályásából kettő a labda birtokában azonnal előrelendült a csatársor megerősítésére, ám egy tömören és szervezetten védekező ellenféllel szemben ennél többre van szükség, például bátor cselekre, hogy meg lehessen bontani a védőfalat, vagy esetleg a szélek bejátszására, ám ezekre ezúttal senki sem akart vagy tudott vállalkozni. Olykor három lila támadó is várta a labdát egymástól karnyújtásnyira, nem véletlen, hogy az első lövés a második félidő elején ment a román kapura, és a magyar csapatnak mindössze egyetlen nagyobb lehetősége nyílt az egyenlítésre, igaz, akkor ugyanazon támadás végén kétszer is sikerült eltalálni a kapufát.

Mondják, Szentes Lázár kíméletlenül megdolgoztatja a játékosait, alighanem jól is teszi, és emiatt kapják a zakókat sorozatban a lilák a felkészülés során. Egyébként is: nem a próbák minősítenek, hanem az előadás, s ha összeáll ez a csapat, és remekel majd a bajnokságban, kit érdekel, hogy mondjuk nyeretlen marad az edzőmeccseken? A kérdés költői, nyilván senkit sem. Persze ettől még néhány biztató jel alighanem megnyugtatta volna az újpesti szurkolókat…