Egyelőre ismerkednek
Délelőtt tíz óra múlt pár perc cel. A Verseny utcai sporttelepen a pályamunkások lopva oda-odapillantgatnak a focipálya gyepére, ám érdeklődésük érthető, hiszen ezúttal nem futballisták, hanem 15 csinos kosarashölgy – azért nem 16, mert Semsei Barbara gyomrát megfeküdte a kedd esti halvacsora… – gimnasztikázik Boksay Zsuzsa vezényszavait követve. A korábbi tungsramos klaszszis alaposan megdolgoztatja a játékosokat, miközben a kapitány másik segítőjével, Tapodi Péterrel azon diskurál, mennyi legyen a napi futómennyiség. Rátgéber László csikócsapata jókedvűen, de szinte némán tréningezik, a lányok tisztában vannak vele, ez még „csak” a második nap, a neheze még csak ezután jön.
„Aranyosak és lelkesek, nem lesz velük semmi gond” – mondja a mester, miközben egyesével pacsizik a sprinteket záró utolsó sorozat célba érő tagjaival. Bujdosó Nórával is, aki zokniban edz, ugyanis a francia Bourges bedobójának a lábát már az első nap, az első tornatermi foglalkozás során feltörte a cipője, így mellőzi a csuka használatát.
Kedd este az első tréningen egyébként igen furcsa érzés kerítette hatalmába az embert, amikor a női válogatott felkészülésének első napján találkoztunk a játékosokkal. A pécsi Lauber Dezső Sportcsarnok levegője fülledt – a bejáratnál falra aggatott hőmérő szerint 28 fok van a teremben, pedig nem is volt kánikula aznap –, a válogatott tagjainak arcáról pedig a laza bemelegítés közben vegyes érzelmeket lehet leolvasni. Az újoncok – öten is vannak – kissé ijedtnek tűnnek, a régi harcosok magabiztosak, de várakozóan figyelik, a kapitány mikor érkezik meg. Szinte rossz helyen érzi magát a szemlélő, mert keresi, de nem látja a régi, megszokott arcokat, köztük Iványi Dalmáét, aki nélkül évekig egyszerűen lehetetlen volt elképzelni a válogatottat. Most ő sincs itt, mint ahogyan Károlyi Andrea, Béres Tímea, Fürész Emőke, Horváth Zsuzsanna, Cserny Réka, Kajdacsi Judit, Papp Krisztina és Hagara Zsuzsanna sem. Egy keretrevaló klasszis, akik különböző okok miatt nem vállalták a nemzeti együttesben való részvételt. Viszont aki ott van, az lelkes és szófogadó. Amikor Rátgéber beszél, szinte csüggnek a szavain a játékosok. A nagyobb dorgálás elmarad, pedig az egymás elleni játék során gyermeteg hibák szakítják meg az akciókat.
„Kit fogunk mi legyőzni?” – tréfálkozik a kapitány egy sokadik bakit követően, majd egy perc múlva már eksztázisban magyarázza, hogy mit kellett volna csinálnia a vesztes csapatnak ahhoz, hogy fordítson. Ebben a pillanatban már úgy csillog a szeme, mint amikor első bajnoki címét nyerte a pécsi lányokkal 1995-ben. Ez pedig jó, mi több, biztató jel a jövőre nézve.
Persze a valóságtól nem szabad elrugaszkodni, talán még a hozzá nem értő is látja, ez a csapat nem esélyesként száll harcba az Eb-selejtezőben. Mégis, elnézve ezt a fiatal – a legidősebb Németh Bernadett sincs még 29 éves – és tehetséges együttest, titkon elkezd bizakodni. Mert hiába szerepelnek klasszisok a „lemondott” csapatban, a helyükre lépők ambícióját és képességeit nézve lehet reménykedni. Ha nem is abban, hogy a mostani sorozatra, de a következő kontinenstornára Rátgéber már ütőképessé gyúrhatja ezt a sok fiatal tehetséget.
