Barta Nórát bátorsága és rutinja már sok mindenen átsegítette

Babonás?
Inkább a sorsszerűségben hiszek, abban, hogy minden okkal történik, de azért nem árt szárazon tartani a puskaport.

Az olimpia szervezői is mintha a sors kezére játszottak volna a műugróverseny időpontjának kijelölésével.
Aligha az én kedvemért tették, de való igaz, hogy a selejtező augusztus tizenötödikén lesz, és én tizenhat éve éppen augusztus tizenötödikén kezdtem el ugrani. Ehhez adódik még, hogy a patkány éve van, és én a patkány évében születtem…

Jó, hogy nem babonás.
Ugye? – mosolyog.

Hogyhogy ennyire pontosan emlékszik?
Mert aznap, amikor először lementem a fedett uszodába, második lettem a diákolimpián.

Nem mondja komolyan!
De igen! Persze én is úgy kezdtem, hogy a strandon ugráltam a vízbe. Fenekest, hasast, mígnem egy napon apukám megtanított fejest ugrani. Aztán nem sokkal később az egyik ismerősöm telkén vendégeskedtünk, amelynek közelében volt egy bányató: ott ugráltunk előreszaltót, hátraszaltót, és úgy éreztem, egészen ügyes vagyok. Anyu akkor kérdezte meg, hogy nem akarok-e műugrani. Először arra kértek, hogy ússzak, megnézték, nem fulladok-e meg.

Aztán ugrott?
Ugrottam, bár nem rögtön. Amikor beléptem a fedett uszodába, és megláttam a három métert, ijedten kérdeztem anyut, hogy Úristen, ugye nem onnan kell leugrani. Ő meg biztatott, hogy dehogyis. Csakhogy az edző első mondata az volt: ugorjak le három méterről. Felmentem, álldogáltam ott öt-tíz percet, kérdezték, hogy ugrom-e, én meg ráztam a fejem, hogy nem, én bizony nem ugrom. Feljött az edző, hogy segítsen kicsit, de mielőtt hozzám ért volna, megtettem. Leugrottam. Néhány perccel később már bátrabb lettem, fejest is ugrottam. Így esett, hogy az első napomon már versenyen is indultam.

Minden ennyire gyorsan ment?
Persze hogy nem. Főleg azért nem, mert eleinte nagyon merev voltam. A holtpontokon a bátorságom lendített át, sok ugrást úgy csináltam meg, hogy még nem is tartottam ott tudásban, de bátor voltam, és vállaltam.

Sokszor került extrém helyzetbe?
Nem is tudom. Mindig attól függ az extremitás, hogy menynyire izgulok, vagy mondjuk az is extrém, ha rontással kezdek.

Akkor mi van?
Izgulok, mint a fene, de tudom, hogyan kell kikapcsolni az agyamat, elfelejteni mindent, ami addig történt, és újrakezdeni. Mintha még nem is kezdődött volna el a verseny.

Nem sok ez a tizenhat év?
De, néha igen. Ám amikor úgy érzem, most már elég, mindig kapok két-három nap pihenőt.

Miben talál motivációt?
Az olimpiában. Az mindent visz. Amikor életemben először ifi Európa-bajnokságot nyertem, és a tiszteletemre eljátszották a Himnuszt, tudtam, ez a legkülönlegesebb esemény, ami az életben történhet. Majdnem elájultam a dobogó legfelső fokán. Nem azért mert nyertem, hanem azért, mert az alatt a néhány perc alatt végigfutott az agyamon, hogy mennyit dolgoztam ezért, és lám, nem volt hiába.

Mi az, ami egy-egy stresszes versenyhétvége után kikapcsolja?
A zene, úgyhogy el is kezdtem tanulni gitározni. Ha rossz kedvem van, vagy fáradt vagyok, akkor meg énekelek. Kimegyek Eindhovenben a kertbe – mert az év nagy részében ott készülök az olimpiára –, bedugom a fülembe az MP3-lejátszó fülhallgatóját, és énekelek.

Hogy zajlanak a hétköznapjai Hollandiában?
Hétkor lemegyek edzeni, aztán haza, és vagy pihenek, vagy főzök magamnak valamit, mert a magyar ízek bizony hiányoznak. Délután megint edzés, este pedig beesek az ágyba.

Nem keményítette meg az utóbbi évek magányos küzdelme?
De, kicsit igen, bár szerintem jól kezelem a dolgokat. Az életemben mindig is a műugrás volt az első, az olimpia körül forgott minden. Nem mondom, hogy nem hiányzik a családom, hogy nem hiányoznak a barátok, de a szeretteim elfogadják, hogy a pályafutásom szempontjából nagyon fontos a hollandiai élet, az itteni edzésmunka.

Tehát a műugrás mindenekelőtt?
Igen. Nem is gondolkodom ezen, egyszerűen csak teszem a dolgomat. Ha elkezdenék aggódni, nem tudnék olyan intenzitással dolgozni. A rosszabb napjaimon mindig figyelmeztetem magam, hogy én akartam, én választottam ezt – keménynek kell lennem, el kell viselnem.

Gondolkodott már azon, ha nem a műugrás lesz a legfontosabb, akkor mi?
Sok variáció van. Szeretnék tanulni. Jó vagyok a szervezésben, és szeretek fényképezni is, azt mondják, érdemes lenne továbbképeznem magam ebben az irányban. Legfőképpen állatokat örökítek meg, és természetképeket készítek, azoknak valahogy jobban meg tudom fogni a lényegét. De persze ezek még nem kész tervek, hiszen ha van egy célod, nem tudod beleélni magad egy másikba. És az én elsődleges célom most a jó olimpiai szereplés.

Pekingben már az új programját mutatja be?
Még nem dőlt el, azt fogom bemutatni, amelyikben jobb leszek. Az újjal egyébként nincs semmi baj, erős, és folyamatosan javul, de csak az olimpia helyszínén hozzuk meg a végső döntést.

Nagyobb a stressz az olimpián, mint máshol?
Persze! De ezt figyelmen kívül kell hagyni. Meg kell próbálni úgy kezelni, mint egy másik versenyt, mint egyet a sok közül. Különben ez is pluszterhet róna az emberre, ami nem hiányzik.

Fegyelmezett versenyző?
Szerintem ezt inkább rutinnak hívják. Minden versenyen a mentális állapot dönt, hiszen fizikailag mindenki a csúcson van. A rutin az, ami átsegít a nehéz helyzeteken, az, hogy nem tud olyan történni velem, amivel még nem találtam szembe magam a pályafutásom során. Remélem, az összes felvetődő problémára van már kész megoldásom…