44 éve hazai közönség előtt lettek Európa királyai a spanyolok

Az első Európa-bajnokság (1960, Franciaország) sikerét látva számos futballszövetség belátta, hiba lenne kihagyni az akkor még Európai Nemzetek Kupája névre hallgató kontinensviadal újabb kiírását, így a négy évvel korábbi 17-tel ellentétben 1962-ben már 29-en jelezték részvételi szándékukat. Többek között Olaszország és Anglia is elindult, az NSZK viszont még mindig nem gondolta meg magát.

Mivel a 29 résztvevőt nehéz lett volna hiánytalanul párokba sorolni, az előző kiírás győztese, a Szovjetunió, valamint Ausztria és Luxemburg felmentést kapott a selejtezők alól, és szabadkártyához jutott Albánia is. A sors szeszélye folytán ugyanis Görögországgal kellett volna megmérkőznie, ám a két ország a balkáni háborúk óta, csaknem ötven éve hadban állt egymással, így a görögök – balszerencséjükre még az albánok előtt – lemondták a párharcot.

Azonban nem Albánia volt az egyetlen kiscsapat, amely legalább egy kört ment a selejtezőkben. Luxemburg például még a Hollandia elleni nyolcaddöntőt is túlélte, az idegenbeli 1:1 után otthon 2:1-re megverte az oranjét, és a következő körben, Dánia ellen is csak két döntetlen (3:3, 2:2) után, harmadik meccsen (0:1) adta meg magát.

Közben pedig az 1960-ban Eb-bronzérmes, 1962-ben vb-bronzot nyerő Csehszlovákia, a leendő (1966) világbajnok Anglia, illetve a következő vb-n bronzéremig jutó Portugália már az első akadályban felbukott. A negyeddöntőre aztán mintha elfogytak volna az izgalmak, a dán–luxemburgi párharcot leszámítva egyoldalú ütközetekben alakult ki a négyes döntő mezőnye, hiszen Spanyolország, Magyarország és a Szovjetunió is legalább kétgólos fórral lépett tovább.

A döntő küzdelmeket a madridi Santiago Bernabéuban és a barcelonai Camp Nouban rendezték, Spanyolország a fővárosban fogadta a magyar válogatottat. A 120 percig tartó heves küzdelemben a spanyolok az aranylabdás Luis Suárez irányításával végig nyomás alatt tartották a magyar kaput. Szentmihályi Antal nagyszerű teljesítményt nyújtott, nem a kapuson múlt, hogy a selección előbb a barcelonai „Chus” Pereda révén vezetéshez jutott, majd öt perccel a hosszabbítás vége előtt a rivális Real Madridot erősítő Amancio találatával a továbbjutást is kivívta. A másik ágon a szovjetek gond nélkül elbántak Dániával, a sorozat gólkirálya, Ole Madsen nem bírt a szenzációsan védő Lev Jasinnal.

A döntő így sajátos küzdelmet ígért, négy évvel korábban ugyanis Spanyolország politikai okokból, személyesen Francisco Franco diktátor utasítására nem állt ki a Szovjetunió elleni negyeddöntőre, utóbbi pedig meg sem állt a dobogó tetejéig.

Most viszont szó sem lehetett ajándékról, (sport)politikai okokból a hazaiaknak csak a győzelem lehetett üdvözítő. José Villalonga együttese hamar meg is örvendeztette a zsúfolásig megtelt Bernabéu közönségét, Suárez beadása után a szovjet védőkről lepattanó labdára egyedül Pereda érkezett, és a hálóba lőtt. Ám az eredményjelzőre szinte még ki sem írták a gólt, Huszajnov máris egyenlített.

Az egyes források szerint 120 (hivatalosan 80) ezer fős spanyol szurkolótábor – köztük a meccsre „hétköznapokon” nem járó „Generalísimo”, Franco – azonban tizenkettedik emberként segítette kedvenceit, akik a végjátékban a zaragozai Marcelino fejesével eldöntötték a Delaunay-kupa sorsát.

1950-ben a negyedik helyen