Cukros bácsiból drága nagypapi lett a diadalmas Eb-döntő után

Nincs itt Raúl? Kit érdekel?

Hiányzik Guti? Na és?

A spanyolok a madridi sztárpáros nélkül is könnyedén (tényleg könnyedén, csak az olaszok elleni negyeddöntőjükön izzadtak meg) nyerték meg az Európa-bajnokságot. A kapitány, Luis Aragonés így előbb a mennybe, majd Törökországba megy.

Már csak a fajsúly okán is kezdjük a paradicsommal: az egykori kiváló futballista számára a legnagyobb elégtétel, hogy egész Spanyolország az ő dicséretét zengi. Merthogy nem mindig volt ez így. A selejtezők egy-két nyögvenyelős mérkőzése után nem egy újság igyekezett minél mélyebbre döfni a kést a hetvenéves szívbe, majd amikor kiderült, hogy a madridi kettős nem szerepel az Eb-keretben, a derék hispánok rögvest bolondokházába csukták volna az ősz szakembert.

Nem kizárt, ha Raúl itt van, akkor ő a gólkirály, és vezérletével nyerik a spanyolok az aranyat, de Aragonés úgy döntött, neki bőven elég a David Villa, Fernando Torres, Daniel Güiza csatársor. Sőt, sok is, hiszen a hármasból legfeljebb ketten voltak egyszerre a pályán, de a németek elleni döntőt egy támadóval játszották végig a spanyolok – Fernando Torres remeklése és a hat-hét tiszta ziccer mutatja, különösebben nem zavarta őket a megcsappant létszámú csatársor. Villa négy, Torres és Güiza két-két góllal zárt – ezek után kell még Raúl mellőzését magyarázni?

Mi először a svédek elleni második csoportmeccs előtt találkoztunk spanyol szurkolókkal. Akkor még csak az oroszok 4-1-es kivégzésének számlájára írtuk, hogy a drukkersereg vígan élteti Aragonést, ám ahogy egyre többször futottunk bele a piros-sárga különítményekbe, meglepve tapasztaltuk: a kapitányról bizony több dalt írtak, mint Torresról, Villáról vagy Iker Casillasról.

Vén, rigolyás cukros bácsiból imádnivaló nagypapa lett.

Amikor keményen rendre intette az egyik éjszakát nem túl sportszerűen töltő Sergio Ramost, válaszul a madridi bekk a másnapi edzésen majdnem páros lábbal csúszott mesterére – az affér után már mindenki Aragonésnek adott igazat, mondván, bár Ramos tökrészegen is képes levenni bárkit a pályáról, igenis álljon be a sorba. A jobbhátvéd beállt, elfogadta főnökének a kapitányt, aki pedig ezután akkor is Ramos hozzáállását dicsérte, ha a mallorcai időjárásról kérdezték.

Egyéb kísérlet nem történt tekintélyének megkérdőjelezésére.

A leglátványosabban játszó együttes (jó, a hollandok eleinte versenyképes konkurenciának számítottak…) pedig megérdemelten nyerte az Európa-bajnokságot, Luis Aragonés így a valaha volt legidősebb mesterként vehette át az aranyat.

Karrierje további alakulása szempontjából ez az elsőség azonban már nem osztott vagy szorzott, hiszen az Eb alatt aláírt a Fenerbahcéhoz. Azt már a korábbi támadások miatt eldöntötte, hogy a torna befejezésével otthagyja a spanyol válogatottat, ám mindenki azt hitte, a compostelai szőlővidék közepére visszavonulva, imádott unokájával játszva élvezi a dicsfényt.

Ehhez képest hetente nyerni egy-egy pokoli hangulatú meccset nem kis kihívás – pláne egy Európa-bajnok edzőtől, akitől a józanabb szurkolók is minimum Bajnokok Ligája-sikert várnak, különben jatagánnal kergetik ki Isztambulból.

Aragonés persze nem izgulós típus: amondó, Sergio Ramos után az az ötvenezer török már nem jelent nagy kockázatot…