„Számomra Pancho maradt a legnagyobb!”

A spanyolok Budapesten is a mennyországban érzik magukat: válogatottjuk 2–1-re legyőzte az Eb-n Svédországot, az pedig csak fokozza a hangulatot, hogy a madridiak U17-es csapata előzőleg Felcsúton 3–0-ra megverte a görög Panathinaikoszt a Puskás–Suzuki-kupa elődöntőjében. A jó kiállású, fiatalos úr pedig nem más, mint Enrique Pérez Díaz, világszerte ismert nevén Pachín, a földkerekség legjobbnak tartott klubcsapata, az 1960-as glasgow-i BEK-döntőn szereplő Real Madrid balhátvédje, aki még nincs 70 éves.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal… – szakad ki belőlem önkéntelenül a bemutatkozás után.

Negyvenkilenc éve tettem be a lábam a Madrid öltözőjébe, s akkor, a magam húsz évével én voltam a csapat legfiatalabb játékosa. Puskás Panchóékkal kezdtem, Amancióékkal fejeztem be, ott lehettem még az 1966-os belgrádi döntőben is, amikor kettő egyre legyőztük a Partizant.

Ha kérhetem, akkor inkább arról a bizonyos 1960-as glasgow-i hét háromról meséljen.

Nem én mondom, hanem az angolok, akik pedig értenek ehhez a játékhoz, hogy ez volt a történelem legjobb klubmecscse. Úgy emlékszem az egészre, mint egy villanásra. Elkezdődött a meccs, aztán csak potyogtak a gólok. Tudja, mi maradt meg bennem? Az, hogy a németek rúgták az elsőt, s nagyon össze kellett szednünk magunkat, mert bizony remek csapat volt az Eintracht. Német bajnok! Akkor még csak a legjobbak szerepeltek a kupában, ahogy a neve is jelezte, ma meg már a harmadik, negyedik helyezettek is… Ez már nem az igazi. A másik pedig, amire emlékszem, hogy szinte sohasem állt a játék. Alig volt taccs, kirúgás. Kilencven percig szakadatlanul futballoztunk, akkor még ilyen volt a labdarúgás.

No, azért volt ott egy kissé köpcös tízes is, aki rúgott – meg fejelt – egy négyest…

Hát persze, Puskás Ferenc! Amikor a tizenhatos környékén hozzá került a labda, én már fordultam is vissza, mert tudtam, hogy középkezdés következik. Nem volt, és nem is lesz hozzá fogható góllövő. Számomra Pancho maradt a legnagyobb!

Milyen volt belülről a történelem legjobb együttese? Például hogyan alakultak a közösségen belüli hierarchikus viszonyok? Ki volt a főnök?

Ki lett volna?! Hát a kilences!

Di Stéfano?

Hát persze, Alfredo! Mindig is ő volt, bizonyos értelemben még ma, nyolcvankét évesen is ő a főnök. Született vezér. Viszont Pancho volt a kulcsemberünk. Én például vakon megbíztam benne. Tényleg. Alfredo nem volt jobb futballista Panchónál. Más volt. Akkoriban Puskás már több gólt rúgott, Alfredo inkább előkészített. De a karmesteri pálcát ő fogta.

És Puskás Öcsi nem próbált meg csatázni vele? Hiszen idehaza megkérdőjelezhetetlenül csapatkapitány volt egy évtizeden át.

Pancho? Ugyan! Ő annál sokkal intelligensebb volt. Egy pillantással felmérte az erőviszonyokat, s látta, hogy ugyanakkora kedvenccé válhat, mint Alfredo, ha „alájátszik” a főnöknek. Ha viszont erősködni próbál, bedarálják. Kezdetben ő szolgálta ki Di Stéfanót, később aztán felcserélődtek a szerepek. Pedig tényleg nagyon kövéren érkezett Madridba Olaszországból, nem tudja elképzelni, mekkora súlyfölösleget cipelt. Hónapokig csak körözött, körözött a pálya szélén, hogy leadja a kilóit.

Milyen érzés volt ilyen tizenegyben játszani, hogy Dominguez – Marquitos, Santamaría, Pachín – Vidal, Zárraga – Canario, Del Sol, Di Stéfano, Puskás, Gento?

Fogalmam sincs, mert akkoriban nem gondolkoztam ezen, minden olyan természetesnek tűnt.

Edzés, meccs, ünneplés, edzés, meccs, ünneplés – ebben a ritmusban teltek a napjaink, ez volt a munkánk, tényleg olyan volt az egész, mint egy villanás. Az a kilenc madridi év villámgyorsan lepergett. Amikor az ember részese a történelemnek, nem jut eszébe, hogy maga is írja.

De azért nem csak munka volt…

Hát persze hogy nem! Igazi család voltunk, hetente többször összejöttünk egy kis bulizásra, és ezeken már nem Alfredo, hanem Pancho volt a főnök! És tudja, mit? A család ma is megvan, kilencen élünk a legendás tizenegyből, csak szegény Pancho és a kapusunk, Dominguez halt meg…

…a mi Aranycsapatunknál éppen fordított az arány. Hiába, a magyar sors.

Azért ne panaszkodjanak. Amikor először jártam Budapesten, az 1961–1962-es BEK-szezonban a Vasassal játszottunk, és a Margitszigeten laktunk. Emlékszem, meghökkentem, mert jóformán nem is láttam autót. Ma meg gyönyörű világváros Budapest, majdnem Madrid.

Majdnem… És ön mit csinál hatvankilenc évesen, túl azon, hogy most a küldöttség díszvendége?

A Madrid fizetett alkalmazottja vagyok. Hogy konkrétan mi a dolgom, ne kérdezze, mert nem tudom, a lényeg, hogy a klub gondoskodik korábbi játékosairól. Nem üres frázis: mi tényleg nagy család vagyunk.