Nagyon nagy bajnokok

A csarnok tele emberrel: öregek, fiatalok és gyerekek, mindmind büszke tekintettel, felvetett fejjel állnak a parketten, amelyen megannyi sikerét aratta a nagy kedvenc, a Falco KC. Na jó, ez csak a kisebbik csarnok, de itt is voltak mecscsek, amíg ki nem nőtte a csapat, amelynek tagjait este nyolcra várják ide a drukkerek. Mert azért jött ide ez a sok ember, hogy őket köszöntse, hogy velük ünnepeljen. (A csütörtök esti, főtéri népünnepélyt, tűzijátékot és levegőbe dobálást, úgy látszik, már kiheverték, itt az ideje a folytatásnak.) Sárga-fekete mezek, sárga-fekete lufik és zászlók, sárga toll a gyerekek hajában – megannyi apró Falco-indián.

A program ugyan csúszik egy kicsit, de az ünnep pillanataiban ez senkit sem zavar, szólnak az indulók, és szól a vastaps – Hajrá, Falco!

Úgy háromnegyed kilenc tájban, amikor már felidéztük a csapat történetét, amikor már túl vagyunk két táncbemutatón, végre eljön a pillanat. Elsötétül a csarnok, és felcsendül a „We are the Champions!” – mi vagyunk a bajnokok. Egyenként szólítják színpadra a játékosokat, akikben immár leülepedett az elmúlt napok őrült hajszája, a győzelem mámora, és végre felfogták, hogy tényleg sikerült, hogy tényleg ők a bajnokok. A Falco történetében először végre tényleg hazahozták (pontosabban idehozták nekik) a kupát, amelyre már évek óta vágytak.

A műsorvezető hangját elnyomják az örömkiáltások, a sikolyok, a drukkerek a játékosok nevét skandálják, miközben ők a legelegánsabb öltönyükben feszengve próbálnak kipréselni magukból néhány mondatot. Olyan ez, mint az Oscar-gála (tán még sokkal jobb is, mert kevesebb a púder), nehezen jönnek a szavak.

A nagy kedvenc Kálmán László is belezavarodik az elkezdett mondatába, amikor felhangzik a „Kálmán Laci a legnagyobb király!”, és nem akar elhallgatni, az már csak bónusz, hogy őt választják a döntő MVP-jének, a finálé legjobb játékosának. A taps felerősödik, olyan, de tényleg olyan, mintha össze akarna dőlni az egész csarnok. Na, Kálmán Lacinak sem kell több! Volt talán néhány hét, néhány hónap, amikor hezitált, de itt, ebben a pillanatban végképp eldőlt a jövőjével kapcsolatos kérdés. „Jövőre, veletek, ugyanitt, ugyanígy!” – mondja, ígéri, ami azt is jelzi, noha az áhított célt elérték, már újabb és újabb terveik vannak, szövik tovább a bajnoki álmokat.

Úgy látszik, megtetszett nekik ez az érzés, megtetszett a nyakukban lógó aranyérem színe, a csarnok mennyezetére felhúzott hatalmas zászló, amelyen ott díszeleg mindegyikük fényképe. Mindenki örömmámorban úszik, Szrecsko Szekulovics mester ölben érkezik a színpadra – a leghűségesebb drukkerek úgy döntöttek: ez kijár az aranykovácsnak.

A dal végtelen (időről időre felcsendül, hogy: „Mi vagyunk a bajnokok!”), addig tart – cirka félórán keresztül –, amíg valamennyien nincsenek ott a színpadon. A szombathelyi óriások, akik nem csak termetük miatt nagyok. Nagyon nagyok!