Hű volt, amíg lehetett

Aki azt állítja, váratlanul érte Rát géber László kedd esti bejelentése, hogy tizenöt év után elhagyja a MiZo Pécs 2010 női kosárlabdacsapatát, az nem mond igazat. Hetek óta benne volt a levegőben a mesteredző életének legnehezebb döntése, s az elmúlt napok történései csak erősítették a gyanakvást. A 3–1-es vereség az MKB-Euroleasing Soprontól a bajnoki döntőben, azt megelőzően a Magyar Kupa-döntő elvesztése, a jövő zálogát jelentő fiatal klasszis(jelöltek) távozása – Krivacsevics Tijana esetében éppen az örök ellenfél idei és tavalyi bajnokcsapathoz –, egyáltalán, a tehetetlenség egyre fokozódó, egyre elviselhetetlenebb érzése mind mind felvetették a sportág hazai szerelmeseinek körében: vajon marad, maradhat-e Pécsen a sikerre született tréner? Még pontosabban fogalmazva: van-e értelme továbbra is nevét adnia az egyre kilátástalanabbá váló vesszőfutáshoz?

Igazából már másfél éve nincs, de – ahogy egy ellaposodó, rossz házasság esetében is viszi még tovább a tehetetlenségi erő az értelmetlen kapcsolatot – az ember nehezen tesz meg ilyen lépést.

Aztán március közepén, tehát még jóval a bajnoki döntő előtt megszületett az elhatározás. El kell menni, messzire, ahogy Teller Ede, Szent-Györgyi Albert is elvándorolt, különben sohasem teljesíthette volna ki talentumát a magyar ugaron.

„Kedd este kiálltam szurkolóink elé, és elmondtam, hogy távozom. Azt is tudom, hová, néhány napja aláírtam kétéves szerződésemet, de bizonyos emberi okokból – konkrétan: tapintatból – csak néhány nap múlva hozhatom nyilvánosságra új csapatom nevét. A MiZo Pécs rajongóinak megnyugtatására elárultam, s most megism étlem: nem Sopronba szerződöm. Úgyhogy nem kell haragudniuk rám…” – mondja kesernyés mosollyal Rátgéber, aki több mint egy hónapja őrzi a titkot, amelyet eddig csak feleségével, Csák Magdival, valamint két közeli barátjával, a televíziós Lévai Balázzsal és Lovasi Andrással, a Kiscsillag együttes frontemberével osztott meg.

„Lovasinak hétfő délután mondtam el, mindketten könnyeztünk, pedig akik ismernek, azok tudják: semmi s e m áll tőlem távolabb a melodráma műfajánál. Júniusban rendezünk még egy búcsúbulit Orfűn a fent említett két úrral közösen, a performansz során átugrom az Orfűi-tavat. Napok óta edzem a feleségem kangooszerelésével, nem szeretném kiábrándítani a buli résztvevőit. Bízom benne, hogy menni fog – ha nem, annak ugyanaz lesz az oka, mint az utóbbi két év sikertelenségének. Szándék van – csak a feltételek hiányoznak…”

Most következhetne egy vég nélküli litánia arról, mennyivel tartozik neki és a játékosoknak a klub, de a távozás oka nem elsősorban, sőt egyáltalán nem a fizetési fegyelem – fogalmazzunk finoman – laza mivolta.

„Az a csábító perspektíva, amelyet a város és a klub vezetői akkor felvázoltak, amikor Pécs megkapta kétezer-tízre az Európa kulturális fővárosa titulust, humbugnak bizonyult. Tapintatosabban: virtuális valóságnak. Olyasminek, aminek körülbelül akkora a realitása, mint hogy én átugorjam a tavat. Olyan sztárcsapat építéséről szólt a fáma, amely kétezer-tízben nemcsak bejut az Euroliga négyes döntőjébe, hanem el is nyeri a trófeát. Ezzel szemben két év leforgása alatt a következők távoztak, távoznak a Lauber Dezső Sportcsarnokból: Vickie Johnson, Simone Edwards, Béres Tímea, Albena Branzova, Bujdosó Nóra, Jekatyerina Liszina, Amra Dapo, Fegyverneky Zsófia, Krivacsevics Tijana, Emilija Podrug. Ilyen kerettel talán még Euroligát is lehetne nyerni…”

S még ilyen körülmények között, egy „kicsontozott” fantomcsapattal, egy koldusszegény, végsőkig eladósodott klubbal is megnyer(het)te volna a bajnoki döntőt, ha nincs az a bizonyos – be nem fújt – lépéshiba a finálé első meccsének utolsó másodperceiben…

„Talán a jó Isten is így akarta, hogy ne a pécsi városháza erkélyéről kelljen búcsúznom a szurkolóktól. Mert az tényleg irtózatosan nehéz lett volna. Így sem könnyű… Meg a játékosoktól, elsősorban Iványi Dalmától, akivel olyan volt a kapcsolatunk, mint Alex Fergusonnak Ryan Giggsszel, Silvio Berlusconinak Paolo Maldinivel, Phil Jacksonnak Michael Jordannel.”

És bár a hűség olyan érték, amely egy – a Vajdaságból elszármazó – férfi életében a legfontosabb, az embernek önmagának és családjának is tartozik annyival, hogy nem asszisztál élete műve lenullázásához.

„Ezerkilencszázkilencvenhárom május tizenötödikén érkeztem meg Pécsre Újvidékről, ennek csaknem napra pontosan tizenöt éve, senki sem vádolhat azzal, hogy vándormadár lennék. De még mindig kapós edző vagyok, az évek során megannyi csábító ajánlatot kaptam, többek között attól a klubtól is, ahová most távozom. De úgy érzem, ez az utolsó vonat, amelyik megállt nekem, s amelyikre még fel tudtam kapaszkodni. Ennél többet nem tudok mondani, Lovasi Bandi barátom sokkal jobban megfogalmazta nálam: Nem tudnám végignézni, hogy elkopik az asztal, Hogy előrehajtott fejjel esszük a krumplit a szafttal…”

A témához kapcsolódó jegyzet a 2. oldalon