Már az NHL is elérhető

Gondterheltnek tűnik.Gondterheltnek tűnik.

Nem, nincs semmi baj.

Tényleg?

Tényleg.

Két hete, hogy egykori tanítványai a magyar hoki legnagyobb sikerét érték el, így azt hittem, majd kiugrik a bőréből. Ehhez képest...

...ne is folytassa. Higgye el, boldog vagyok, de...

Na ugye, mégiscsak jól gondoltam. Szóval?

Tudja, azóta rengetegen felhívtak, üzenetet küldtek, gratuláltak, ám talán az egyik legfontosabb szervezet, a szövetség megfeledkezett rólam.

Ezt nem mondja komolyan...

Jó, a főtitkár megkeresett, ami kifejezetten jólesett, de a szövetség vezetői közül – gondolok itt az elnökre, az alelnökre vagy az elnökségre – hivatalosan senkitől sem kaptam egy „köszönöm”-öt. Pedig talán volt némi részem nekem is ebben a sikerben.

Csalódott?

Egyszerűen csak másra számítottam, balga fejjel azt gondoltam, nekem is jut néhány elismerő szó. De tudja mit? Beszéljünk inkább vidámabb dolgokról, elvégre most mégiscsak azért jutottam az eszébe. Látja, még ön is, az újságok is megemlítenek. Na jó, tényleg hagyjuk ezt az egészet, semmi értelme.

Rendben. De ugye a játékosokkal beszélt azóta?

Hogyne! Nem is tudom szavakba önteni, milyen boldog voltam az ukránok elleni meccs után, hogy a válogatott kiharcolta az A-csoportba jutást. Amikor nyolcvanötben Dunaújvárosban elkezdtem a munkát, valami hasonlóról álmodoztam, de azért nem voltam, nem lehettem biztos abban, hogy sikerül.

Büszke lehet.

Kimondhatatlanul. Emlékszem, amikor a srácokkal elutaztunk Rigába – akkor még a Szovjetunióhoz tartozott – elképesztő körülmények fogadtak bennünket. Arrafelé senki sem vett komolyan minket egészen addig, amíg le nem győztük őket. Gondoljon csak bele: otthonában vertünk meg egy szovjet csapatot! Nem akarták elhinni, hogy ez megtörténhetett velük.

Mint most az ukránok...

Igen, ők sem hitték el, de ez legyen az ő bajuk. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy már serdülőként voltak olyan eredményeink, amelyre sokan felkapták a fejüket.

Árulja el, hogyan talált rá Ladányiékra? Mi alapján választotta ki éppen Tokajit, Széliget és a többieket?

Nem fogja elhinni, de ők voltak a maradék.

Tessék?

Dunaújvárosban akkoriban a hoki a lét és nemlét határán táncolt, természetesen a futball volt a legfontosabb, a gyerekek többsége focizni akart. Először a labdarúgással foglalkozó kollégáim válogathattak az akkori negyedikesek között, s aki nekik valamiért nem felelt meg, az maradt nekem. Az osztálytársaik és a testnevelő tanárok pedig cikizték őket, hogy nekik csak a hoki jutott.

Ezek szerint, ha mondjuk Tokaji Viktort kiválasztják labdarúgásra, akkor ő most nincs itt?

Pontosan.

A divízió 1-es világbajnokság pontkirálya, Ladányi Balázs is így került a csoportjába?

Nem. Ő egy évvel később jött a képbe, s akkor már más volt a helyzet. Korábban betartottam a szabályokat, de rájöttem, hogy a legügyesebbek így sohasem kerülhetnek hozzám, ezért beelőztem, s még mielőtt a focisták kiválasztottak volna bárkit is, megállapodtam velük. Többek között Ladányival is.

Miért éppen azokat a srácokat választotta, akiket? Amikor már megtehette, mi alapján döntött?

Megvannak a trükkjeim. Beszélgetek velük, alaposan kikérdezem őket, közben a szemüket, a tekintetüket, a gesztusaikat figyelem. Elsősorban az egyéniségeket keresem, olyanokkal érdemes dolgozni, akik kitűnnek a szürke tömegből.

Az eredmény igazolja, jó munkát végzett. Nehéz volt velük?

Nem. Nagyon szerettem azt a garnitúrát.

Ki volt a kedvence?

Nem szeretnék senkit kiemelni, elvégre mindenkinek megvoltak és a mai napig megvannak az értékei. Még azoknak is, akik időközben valamiért abbahagyták a hokit.

Kemény edző hírében áll.

Erre most mit mondjak? Az vagyok.

Kiabál? Fenyegetőzik? Pofozkodik? Mi a módszere?

Mindig más. Való igaz, hangos voltam, de mostanra sokat változtam.

Miért?

Más időket élünk. Meg aztán óriási különbség, hogy a nyolcvanas években úgy kellett dolgoznom, hogy másnap talán bezárják a jégpályát, manapság nyugodt lehetek, viszonylagos biztonságban tehetem a dolgomat. Ha akkoriban kiabáltam vagy feszült voltam, az ezért is lehetett.

Legyen őszinte: pofonok is elcsattantak?

Ritkán. De például tudok sorolni olyan játékosokat, akiket sohasem ütöttem meg, Szélignél, Ladányinál vagy mondjuk a Vas testvéreknél nem volt szükség rá. Nem vagyok benne biztos, de úgy rémlik, Tokajinál egyszer vagy kétszer megszaladt a kezem, bár erre ő egészen biztosan jobban emlékszik.

Magam viszont arra emlékszem, hogy a kilencvenes évek közepén egy beszélgetésünk alkalmával határozottan kijelentette, hogy Ladányi eljut az NHL-ig. Mai fejjel mit gondol, miért nem sikerült?

Meggyőződésem, hogy a játéktudása alapján ott lenne a helye, éppen úgy, mint Palkovicsnak és Ocskaynak. Csakhogy ehhez olyan profi menedzser kellett volna, akinek megvannak a kapcsolatai, és képes eladni egy magyar játékost is a tengerentúlon, ám nekik ez sajnos nem adatott meg. Akkoriban, kis túlzással, még azt sem tudtuk, mi az a draft. A következő generáció talán már ezen a téren is könynyebb helyzetben lesz.

Valóban csak ennyin múlott?

Meggyőződésem. De gondolja csak végig: játszott már magyar jégen nem egy NHL-t megjárt hokis, melyikükkel ne tudná felvenni ez a három játékos a versenyt? Nem azt mondom, hogy valamelyik sztárcsapat első sorában lenne a helyük, de egy átlagos NHL-hokis szintjét igenis megütik. Vagy ott van Vas János. Kiválóan szerepelt az Iowában, szórta a gólokat, úgy tűnik, mégsem kell a Dallasnak. A feljutás az A-csoportba viszont egészen biztosan növelte az ázsióját, hiszek benne, hogy neki sikerülhet az áttörés.

Most Zalaegerszegen építi a jövő csapatát, s önt ismerve egészen biztos vagyok abban, hogy már tudja, kik lesznek tíz év múlva a sportág hazai sztárjai...

Igaza van, tényleg szenzációs korosztály a mostani.

Írja csak, sorolom a neveket: Gombos Bence, Gáspár Máté, Mazzag Dániel, Kiss Patrik, Henczi Bendegúz és ha visszajön hozzánk, Galló Vilmos. Tegye el ezt a papírt, és vegye elő néhány esztendő múlva. Biztos lehet abban, hogy sokat hallunk még róluk, óriási tehetségek.

Olyanok, mint egykoron Ladányiék voltak?

Talán jobbak is. S mivel ma már a körülmények is mások, nekik még nagyobb esélyük van arra, hogy eljussanak az NHL-be. Ki tudja, talán azt már a szövetség vezetői is megköszönnék.

Látom, csak nem hagyja nyugodni ez a dolog.

Nézze, kétszer voltam a felnőtteknél szövetségi kapitány, mindkétszer úgy rúgtak ki egy-egy sikeres világbajnokság után, hogy hivatalosan a mai napig nem indokolták meg a döntést. Ha ebből indulok ki, már a főtitkár SMS-e is óriási előrelépés.

Örök igazság: minden csak nézőpont kérdése.

Így van. Meg aztán pontosan tudom, milyen részem van ebben a sikerben, s mindazok, akik gratuláltak, vagy megköszönték a munkámat, ugyanúgy tisztában vannak ezzel. Számomra ez a fontos. Büszke és boldog vagyok, s nem hagyom, hogy ezt az érzést bárki vagy bármi elrontsa.