A Hali-őrült nyugalma

Hazajön a nyáron?Hazajön a nyáron?

Persze hogy jövök – vágta rá Király Gábor. – Habár a szokottnál kevesebbet leszek majd otthon, mert feleségemmel az idén ünnepeljük tizedik házassági évfordulónkat, és ennek apropóján kitaláltuk, hogy bebarangoljuk fél Európát. Már alig várom, hogy valamelyik tengerparton süttessem a hasam, mert utoljára tizenegy éve volt ebben részem. Az amúgy mesés helyszíneken letudott edzőtáborokat nem veszem ide, hiszen azok mindenről szóltak, csak a strandolásról nem.

Köszönöm a kimerítő választ, de valójában azt szerettem volna megtudni, hazaszerződik-e.

Előbb-utóbb igen, ám most azt mondom, inkább utóbb, mint előbb. Úgy érzem, néhány évig még képes vagyok olyan teljesítményt nyújtani, amelylyel megállom a helyem mondjuk Angliában.

Az sem csábítja, hogy – jelen állás szerint – a Haladás feljut? Újra NB I-es meccsen védhetne a Rohonci úton…

Ne folytassa, mert már most bizsereg a tenyerem! Haladásőrült vagyok, ez a csapat a mindenem – igaz, szombathelyi srác lévén ez aligha meglepő. A múltkor is utaztunk Southamptonba, a többiek meg tátott szájjal bámulták, hogy a laptopomon a Nyugat rádió élő közvetítését hallgatom. Most kezdtem volna el magyarázni, hogy gyerekek, mit csodálkoztok, a Hali játszik? Komolyra fordítva a szót: minden vágyam, hogy pályafutásomat odahaza fejezzem be, de egyelőre érzek magamban annyi erőt, hogy külföldön is hozzam a szintet, amelyet a tisztes fizetésért cserében elvárnak tőlem – és amit elvárok magamtól. Arról nem is beszélve, hogy tavaly 2009 nyaráig írtam alá a Burnleyhez, sőt a megállapodás szerint az első két évet egy harmadik követi, ha mindkét fél úgy gondolja.

Ön most hogy gondolja?

Nem lenne ellenemre a folytatás. Jól érzem magam, csupán az bánt, hogy a rajt előtt kitűzött célt nem tudtuk teljesíteni. Ugyanis mindenki abban reménykedett, hogy legalább a hatodik helyre odaérünk, és akkor a rájátszásban kivívhatjuk az élvonalbeli szereplés jogát, azonban ez álom maradt. Öröm az ürömben, hogy már most megtaláltuk az új kihívást: amit az idén elmulasztottunk, jövőre kell pótolnunk.

Ha meg nem sértem: a Burnley kiscsapat. Nem hiányzik a nagy klubokat, az első osztályú bajnokságokat övező miliő?

Egyáltalán nem. Felhajtásban volt részem bőven, így igazán tudom értékelni a Burnleyre jellemző nyugalmat. Korábbi együtteseim sorsát ugyanakkor napról napra követem, honlapomon – ha ennyi reklám belefér: a kiralysport.hu-n – minden hétvégén beszámolok arról, mit játszott a Haladás vagy éppen a Hertha, a végeredményt pedig kiegészítem a véleményemmel.

Szóval újságírónak készül?

Nem, dehogy. Nincsenek ilyen hajlamaim, megmaradok olvasónak…

Csak a játék kedvéért: ha az idei szezonját kellene rövid cikkben összefoglalnia, hogy hangzana?

Amióta profinak álltam, és ennek már tizenöt esztendeje, először fordult velem elő, hogy nem sérülés miatt szorultam ki a kezdőből. Hat fordulóval ezelőtt menedzserünk, Owen Coyle egyszerűen úgy ítélte meg, hogy a másik kapusunk, Brian Jensen nagyobb hasznára lehet a csapatnak. Tudni kell, az azt megelőző meccsen három egyre kikaptunk a Wolverhamptontól, a rivális harmadik góljánál a hasam alatt csorgott be a labda. Addig jobbára én védtem, nem is lehetett rám panasz, de a szakvezetőnk a váltás mellett döntött.

Amikor kiderült, hogy a kispadra kényszerül, legalább a sarokba vágta a kesztyűjét?

Miért tettem volna? Szó nélkül tudomásul vettem az edző döntését. Miként Andy Cole is, aki többször volt csere, mint kezdő, holott ő Andy Cole… Különben sem volt okom kételkedni abban, hogy menedzserünk a legjobbat akarja a Burnleynek. Megjegyzem, mint minden eddigi kapuskollégámmal, Briannel is igyekeztem jó viszonyt kialakítani, és ma már elmondhatom, hogy sikerült: amiben csak tudjuk, segítjük a másikat. Mellesleg el is kél a támogatás, mert a klub mindössze két kapust alkalmaz, így egymásra vagyunk utalva. Erőltetett menetet zárunk le hamarosan, Jensen egyetlen napot hagyott ki betegség miatt, én egyet sem – ez jelzi, hogy megfelelő állapotban vagyok. Meccshiányra sem panaszkodhatunk, mert amelyikünk nem védett a nagycsapatban, a tartalékok kapuját őrizte. A Championshipben szerencsére több mérkőzésen jutottam szóhoz, de nem tagadom, olykor a tarcsiban is bizonyítanom kellett.

Nem tartotta cikinek, hogy a juniorok közé irányították?

Úgy vagyok ezzel, hogy aki alázattal végzi a dolgát, annak mindegy, hol játszik. S én kijelenthetem, hogy a hozzáállásomra a mai napig büszke vagyok. A labdát pedig, védjen bárhol az ember, mindig meg kell fogni.

Ha azt mondom, Erwin Koeman?

Hallottam róla…

És?

Nézze, eddig hetvenszer tiszteltek meg azzal, hogy méltónak találtak a magyar válogatottságra. Az első éppúgy boldoggá tett, mint a legutóbbi, sosem utaztam úgy haza, hogy na, minek jövök ide, számomra mindig is az volt a csúcs, ha a címeres mezt magamra ölthettem. Talán az iménti mondataimból is kitűnik, hogy nem tettem le a hetvenegyedik fellépésről sem, ha hívnak, ígérem, akkor is megyek, ha majd negyvenévesen a Haladás kapujában állok – vagy a kispadján ülök…