Fárasztó a magyar közeg

Ennyire fáj a lába?Ennyire fáj a lába?

Nem szeretek panaszkodni, de az utóbbi hetekben már csak fájdalomcsillapítókkal tudtam edzeni és játszani – mondta Pető Tamás.

Ha nem veszi okoskodásnak: szerintem nem csupán a fizikai fájdalmak okozták, hogy ilyen döntésre jutott...

Igaza van. De ne várjon most tőlem valamiféle búcsúmonológot, legyen elég annyi, belefáradtam a magyar futballba. Ez a közeg már nem különösebben vonzó számomra. Elég volt.

Jól tudom, ha Kiprich József marad az edző Pápán, végigjátszotta volna a tavaszt?

Igen, ez valóban így van. Kipuval remek kapcsolatban voltam, ő pontosan tudta, mi kell nekem ahhoz, hogy hasznára lehessek a csapatnak. Sajnálom, hogy elküldték.

Harmincnégy esztendős, tizenhatszor szerepelt a válogatottban, az Újpesttel bajnoki címet ünnepelhetett 1998-ban, az év játékosának választották 2001ben, s lenyomott hat esztendőt a holland élvonalban. Dicséretes pályafutás, mégis azt mondom, többre is vihette volna.

Lehet, de én büszke vagyok arra, amit elértem. Sőt most így visszagondolva, szép kerek pályafutás az enyém. Nincs bennem hiányérzet.

– Esetleg játszhatott volna nevesebb, nagy célokért küzdő klubban is.

Néhány napon múlott, most már nyugodtan beszélhetek róla. Kétezer-kettőben a Breda játékosaként szerződést ajánlott a PSV, a Feyenoord és a Bolton Wanderers. Mindhárom ajánlat vonzó volt számomra, de leginkább Angliába szerződtem volna. Vonzott az ottani miliő, az a hihetetlen lelkesedés, felhajtás és szeretet, ami a futballt körülveszi. Gyakorlatilag mindenben megállapodtam a Bolton vezetőivel, aztán a szerződés aláírása előtt jött az első súlyos sérülésem. Nagyon el voltam keseredve.

Kétszer szenvedett térdszalagszakadást. Mennyit kellett kihagynia emiatt?

Egyszer nyolc, egyszer tizenkét hónapot. De ha én akkor nem Hollandiában profiskodom, hanem mondjuk itthon robbanok le, talán fel sem épülök. Tudom, nem mondok ezzel újat, de mégis muszáj hangsúlyoznom, akkora a különbség a holland és a magyar futballközeg között, mintha a Hiltont hasonlítanánk össze egy békásmegyeri munkásszállóval.

Mielőtt a terveiről beszélne, árulja el: nem bánta meg, hogy Bredából Újpestre szerződött?

A szívemre hallgattam. Nem kellett volna eljönnöm Hollandiából, hiszen volt még egy év a szerződésemből, de már nem voltam állandó csapattag, én pedig játszani szerettem volna. Hívott az Újpest, és szeretem anynyira a klubot, hogy elfogadjam az ajánlatát. Az más kérdés, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem.

Összeveszett Urbányi Istvánnal?

Volt közöttünk némi nézeteltérés, ő egészen másként gondolkodott a futballról és az életről, mint én. Korábban soha sem beszéltünk egymással, aztán később persze leültünk, tisztáztuk a dolgokat.

Miatta jött el a lila-fehér klubtól?

Dehogy. Tudja, az a baj velem, hogy hajlamos vagyok a nosztalgiázásra. Amikor visszatértem Újpestre, azt hittem, ugyanaz a hangulat és közeg fogad majd, mint amit itthagytam annak idején. Nem gondoltam bele, hogy már nincs itt Szlezák Zoltán, Tóth Norbert, Korsós Attila, Sebők Vilmos és a többiek. Új fiúk közé kerültem, és ők nem alkottak olyan közösséget, mint mi akkor. Egy szó mint száz, ennek a mostani Újpestnek már semmi köze ahhoz, amelyben én játszottam. A családommal Veszprémben élek, s nap mint nap autókáztam az otthonom és Budapest között. Az 1998-as Újpestért erre is hajlandó lettem volna. A mostaniért már nem.

Mihez kezd most?

Megyek vissza Bredába. A klub vezetői szeretnék, hogy én legyek a magyarországi tehetségkutató, afféle játékosmenedzser.