A falon is át kell mennie az Újvárosnak

A rendkívüli helyzet, amelyben labdarúgók, jégkorongozók, röplabdázók és kézilabdázók jövője a tét, rendkívüli közgyűlést igényelt Dunaújváros önkormányzatától – hiszen az ingatlanok üzemeltetői szerződése március 31-én lejárt, a szakosztályokat a zárt kapus edzések réme fenyegette, csakhogy ezúttal a kapu külső oldalán találták volna magukat… A keddi önkormányzati ülés viszont meghosszabbította a szerződést – legalább átmeneti túlélést biztosítva a csapatsportoknak. Más kérdés, hogy a mostani díjtételekbe előbb-utóbb belerokkannának, így a pénzhiány nevű betegségre jelenleg csak tüneti kezelést alkalmaztak. De beszéljünk inkább a Dunaferr–Pick-Szeged férfibajnoki elődöntőről, amelyen az esélyesebb Pick 1–0-ra vezet, vagyis két meccset kell még (már csak?) megnyernie a fináléhoz. Az újvárosiaknak egyszer idegenben is győzniük kellene, a hatalmas szívvel küzdő Dunaferr-csapatkapitány, Rosta Miklós esélylatolgatása ezzel együtt is hideg realizmust tükröz.

„Abszolút irreális, hogy mi döntőt játsszunk az idén, az is óriási eredmény lenne, ha itthon nyerni tudnánk – véli Rosta Miklós. – A Szeged tavaly óta tovább erősödött, mi közben olyan húzóember pótlását igyekszünk megoldani, mint Császár Gábor. Ellenfelünk győzött Barcelonában, mi simán kiestünk az Aragonnal szemben, azt is mondhatnám, hogy a Pick-Szeged BL, a Dunaferr EHF-kupa szintű csapat. Anyagi lehetőségeink is nagyban különböznek a Szegedétől és a Veszprémétől, ezért az idén nem is tűzhettük ki célként a befogásukat. Igaz, mögöttünk is elég nagy az űr, valahol a két élcsapat és a mezőny többi tagja között lebegünk. Főleg önmagunkkal küzdünk, ezenkívül szinte csak a PLER-rel és Debrecennel tudunk igazán éles meccseket játszani.”

A Rosta-féle védelem becsülettel állta a sarat Szegeden, nem is kapott sok gólt. A támadójátékon már több javítanivaló akad, hiszen a beállóshoz szinte el sem jutottak a labdák. Ott viszont már nem a csapatkapitány várja őket.

„Kemény Józsival én már csak a védelmet szolgálom, Zubai Szabolcs beállósként most már a válogatottban is alapember, sőt Sándor Ákos szintén a nemzeti csapat kapuján kopogtat – mondja a termetére nézve is nagy előd (195 centi, 115 kiló). – Meg kell békülni vele, hogy lassan kiszorítják az öregeket a csapatból, és meg kell találnunk azokat a részfeladatokat, amelyekkel segíteni tudunk a pályán. Nekünk ezek is apró sikereket jelentenek.”