Isten ujja és a labda

Elfogult és kissé agresszív vélemény szerint a Teremtő kétszer találta „istenigazában” telibe Hans van der Meert – habár a két kísérletet, mint a megismételt tizenegyest, vehetjük egynek. Stoplis cipőt húzva előbb magát a fotográfust rúgta 1995-ben egy holland alsóbb ligás kiscsapat pályájára, könnyed mozdulattal a riporter arca elé löbbölte a légi út közben leszakadó fényképezőgépet, majd – deus ex machina – rátapasztotta a mester ujját a „tűzgombra”. Örökre.

Ha az anno a sportújságírásba is belekóstoló Nobel-díjas kolumbiai író, Gábriel García Márquez vagy Mándy Iván látná az 53 éves holland művész április 6-ig a Ludwig Múzeumban megtekinthető kiállítását, gondolatban biztosan meglapogatná, talán testvérévé is fogadná Van der Meert (a labdába is szerelmes Moldova György vagy Esterházy Péter ezt még megteheti).

„Az amatőr csapatok még a távoli európai falvakban is a kezdőkörben sorakoznak fel. Aztán zsúfolt lelátóknak integetnek. Valójában vízvezetékszerelők, tanárok, adóellenőrök, rendszerelemzők, eladók, banki tisztviselők, földművesek, garázstulajdonosok, üvegmetszők, diákok vagy pékek, és nem többnek, mint két embernek és egy kutyának integetnek. Ez a szertartás a valóság és a képzelet közti kölcsönhatás csodálatos példája. Számomra pontosan ez az, ahol találkozik a futball és a fotográfia” – hangzik a németalföldi fotóművész ars poeticája, aki fityiszt mutat a huszonegyedik századi futballmitológia gigászi klubjainak és prmázas gladiátorainak. Vigyázó szemeit a labdarúgás olykor (bocsánat…) félnótásnak tűnő, fess, esetleg eresztékeiben már recsegő, nyiszlett vagy éppen pocakos szegénylegényeire, az isten tudja, hányadik ligás klubok amatőrjeire és labdatereire veti.

Meccsidőben szarvasok is megjelenhetnek

Megtévesztő is lehetne a kontinenst keresztül-kasul átszelő vizuális túra, tekintettel a portugál, spanyol és francia pályák homokos-földes-salakos játékterére, mármint hogy a labdarúgás magas kultúráiban sem minden fenékig tejfel – ha ez lenne az alkotó célja, csakhogy aligha ez a lényeg. Merthogy a kiállítótérbe lépő látogatóra ráköszönő magyar, kótaji panoráma a maga mezőjellegével egyenes ági rokonságot mutat a francia klastrom tövében fekvő „stadionnal”, az angliai domboldalon álló pitchcsel vagy a dublini Phoenix park közepén felrajzolt, meccsidőben is szarvasok látogatta sporttelepével.

Négy-ötszáz drukker a megyei bajnokin

A műkedvelők és gyakran maguk gondozta futballkertjeik ugyanazon a horizonton helyezkednek el nációtól függetlenül, csak az a kérdés, testvériségnek, szolidaritásnak vagy életösztönnek nevezzük-e a képek főszereplői között tekergő köldökzsinórt.

Az utóbbi verziót választva adódik a kérdés: vajon képesek a felszínen maradni (s ha igen, meddig) ezek a közösségek és pályák?

Például Magyarországon, ahol a rendszerváltást megelőzően pusztulásnak indult, egészében már akkoriban is amortizálódott organikus futball-infrastruktúrát a kilencvenes évek pláza-, lakópark, bevásárlóközpont-, út- és benzinkútépítő láza talán jóvátehetetlenül elsorvasztotta.

Részletes országos kimutatás híján is több százra tehető az országban az utóbbi két évtizedben felszámolt játékterek száma (Szegedi Péter 2004ben, a Századvégben publikált tanulmánya szerint csak a budapesti XXII. kerületben hét pálya tűnt el, vagy áll a tulajdonos döntése miatt kihasználatlanul). Karacs Sándor, a Budapesti Labdarúgó-szövetség (BLSZ) technikai bizottságának vezetője szerint mindamellett az utóbbi két évben a fővárosban megfordulni látszik a tendencia, de legalábbis lelassult a korábbi „kampányszerű” rombolási folyamat, aminek részben az is oka, hogy lassan elfogynak a piaci szempontból értékes szabad belső, futballpályát is magukba foglaló területek.

Vidéken nem ennzire lehangoló, bár megyénként feltétlenül eltérő a helyzet.

Neumann Gábor, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Labdarúgó-szövetség elnökségi tagja, a helyi utánpótláscsúcsegység, a Nyírsuli szakágvezetője pozitív példával szolgál, mondván: a kis műhelyek létszáma az utóbbi időszakban nem csökkent a megyében.

„Vidéken fennmaradt az egy település, egy csapat elve, ami a létezés alapja, igaz, ha egy falu elnéptelenedik, az a klub megszűnését is jelenti – csak az utóbbi időben jóval korábban bekövetkezik. Tapasztalataim szerint a sporttelepek csinosodnak, mert a polgármesterek jó gazdák. Egy falusi, megyei osztályú bajnokira hétvégenként négy-ötszázan is kimennek, ennyi pluszvokssal pedig választást lehet nyerni” – emeli be a politikát a sportba a szakember.

A pályabezárások a vidéki városokat sem kerülték el, bár Nyíregyháza ebből a szempontból is kivételes helyzetben van.

„A bujtosi pálya helyén áruház épült. A megállapodás szerint a beruházónak két füves pályát kell létesítenie a korábbi helyett, szóval a város és a futball is nyerne az üzleten, csak sajnos Isten malmai lassan őrölnek, még engedélyes tervek birtokában is – illusztrálja Neumann

Gábor, hogy a (jó)szándék és a szándéknyilatkozat önmagában a létesítményfejlesztésben is kevés. – Az MG-pályából lovastelep lesz, ehelyett a város saját költségen műfüves beruházást ígért.”

Nagy terv vagy álom: az idén száztíz pálya épül

Itt kapcsolódhatna be a történetbe az MLSZ bábáskodása mellett 2006 decemberében életre hívott Országos Labdarúgópálya-létesítési Program.

Az átfogó ügyintézésre gründolt OLLÉ-programiroda Kht. bemutatkozó aloldalán olvasható bejegyzés szerint az intézményen belüli intézmény „…az OLLÉ-pályaprogramot 2008-ban is folytatni kívánja, lehetőséget adva azon önkormányzatok számára is a csatlakozásra, amelyek valamely megfontolásból még ezt nem tették meg, de szándékukban áll a tömegsport és/vagy az utánpótlás-nevelés lehetőségeit korszerű infrastruktúra biztosításával segíteni.”

Az Antoine de Saint-Exupéryidézettel megtámogatott célmeghatározás ugyanakkor nem jelenti a program automatikus és feltétlen sikerét, klasszikusan magyaros vonásként sokkal inkább a kettős megítélés jellemzi. Pénzügyi szempontból sokan öngyilkossággal azonos lépésként értékelik a programhoz csatlakozást, arra hivatkozva, hogy az adott paraméterű pályákat az OLLÉ honlapján feltüntetett árnál lényegesen olcsóbban is meg lehet építeni. A hivatalos verzió szerint tavaly végül az iroda által kínált konstrukció drágasága miatt döntött úgy a szombathelyi városi közgyűlés, hogy – hat műfüves pálya létesítésének terve dacára – nem veszi igénybe az OLLÉprogram segítségét.

„A honlapunkon található, »Mit tud a konkurencia?« című összefoglaló cikk pontos képet rajzol az árak és értékek viszonyáról: aki ugyanazzal a műszaki tartalommal olcsóbban meg tudja építeni a pályákat vagy az öltözőket, mint amit az OLLÉ kínál, tegye! – mondja a

fentiekkel szemben Jakab Zoltán, az OLLÉ irodavezetője. – A

program felkavarta az állóvizet, feltűntek a kincskeresők, idővel majd el is tűnnek.”

Habár az OLLÉ irányszámai az ügyvezető ellen szólnak (eddig csupán Zamárdiban és Hatvanban adtak át az OLLÉ keretében felhúzott műfüves pályát), a direktor derűlátó.

„Öt pálya áll jelenleg építés alatt, tizenhét esetében szerződéskötés előtt állunk, harminc beruházást illetően pedig a közbeszerzés második fordulójánál tartunk. A tervek és reményeink szerint ebben az évben kilencven–száztíz pálya átadásáról számolhatunk majd be. Nem kétséges, hogy az idén feltétlenül több épül, mint amennyi megszűnik.”

Ha az egyik avatásra esetleg Hans van der Meert is sikerül – sokadszor – Magyarországra hívniuk az illetékeseknek, egyrészt megvalósulhat a fentebb említett „családegyesítő” aktus, másrészt alighanem sport- és fotótörténeti pillanatnak lehetnének szemtanúi a megjelentek, amint a mester „lekapja” az új pályát.

Merthogy műfüvest – tudtommal – még nem „lőtt”.

Vagy csak én nem láttam a kiállításon?