Nem csoda, doktor!

„Ugye, tisztában vannak vele, hogy én nem az a Mohácsi János vagyok, aki Mezey György mellett ült a válogatott kispadján? Én az a Mohácsi vagyok, aki Lothar Matthäus mellett ült a padon…”

Hogyne tudnánk, nincs itt semmi félreértés. Annak ellenére sem, hogy a nevek egyezése nagyon megtévesztő. Csakhogy Mohácsi János névrokona és egyben barátja – a TF egyetemi tanára és labdarúgó-válogatottunk egykori orvosa – kétezer-hat áprilisában, hatvanhat esztendős korában elhunyt.

„Napokig csengett a telefonom, sőt a családomat is folyamatosan hívták a pácienseim. Kétségbeesetten kérdezgették: akkor most ne jöjjek?” – mondta Mohácsi János doktor.

Emlékezete szerint ez volt a legkínosabb eset, amikor kettejüket összetévesztették. De még ennek a kissé morbid történetnek is kereste, majd meg is lelte az előnyös olvasatát: „Akinek halálhírét keltik, az sokáig fog élni, nemde?”

A tehetséges játékost az FTC is vitte volna

Mohácsi János a Bács-Kiskun megyei Szabadszálláson született, alig öt hónappal az ötvenhatos forradalom után. A kunsági gyermek tanyán nőtt fel, sorstársaival együtt a labdarúgásban találta meg az örömét. A környékbéli lurkók napestig lelkesen kergették az agyonhasznált labdát. Más sportolási lehetőségük nemigen akadt.

„Manapság éppen ez hiányzik . Nem kellett később erőnléti képzésre pazarolni az időt, mert bírtuk az iramot. Nem kellett elsajátítanunk a technikát, mert a göröngyös pályán már megtanultuk a labdakezelést. A grund volt a mi Copacabanánk.”

A szélvészgyors szélsőnek később az általános, majd a középiskolai csapatban is helye volt. A kalocsai Szent István Gimnáziummal pedig az országos döntőbe jutott. Akkor figyelt fel rá a Ferencváros, elhívták tesztelésre. A zöld-fehérek ifjúsági gárdájának edzője, Rákosi Gyula szívesen látta volna csapatában, ő azonban ellenkezett. A tanulmányai jobban vonzották, mint a futballista-karrier. Már 17 esztendősen tudta, melyik a járható út, de nem hagyott fel a labdarúgással. Szegedi egyetemi évei kezdetén profi szerződést kapott az élvonalbeli SZEOL-tól, ám idővel válaszút elé került: élvonalbeli szereplés vagy orvosi pálya. Maradt az utóbbi s ezzel párhuzamosan a másodosztályú Szegedi Dózsa, később pedig – levezetésként – Kalocsa és Hajós. Még orvosként sem tudott elszakadni a sporttól – semmilyen értelemben sem.

Nem értett egyet Lothar Matthäus felfogásával

Pedig eleinte papnak készült. Már általános iskolásként úgy vélte, így szolgálhatja leginkább az emberiséget. Pannonhalmára jelentkezett, tanára azonban a fejébe vette, hogy osztályelső nebulójának valami „polgáribb” foglalkozás dukál. Meghamisította hát a jelentkezési lapot, így diákja Kalocsára nyert felvételt – biológia szakra.

„Fiatalon még fel sem fogtam, mi történt – emlékezett vissza Mohácsi János. – Most pedig már úgy vélem, hogy a Jóisten keze irányította a sorsomat.”

Belgyógyászatból szakvizsgázott, majd pedig sportorvostanból. Hajóson a körzeti orvosi állást a családi béke megőrzésének érdekében sebtében feladta. Saját rendelőt nyitott Kalocsán, hogy a maga ura legyen. A páciensek mind a mai napig sorban állnak az ajtaja előtt, közöttük csupa ismerős sportoló, akikkel még aktív korában cimborált.

1994-től az olimpiára készülő válogatott mellett dolgozott, Atlantába viszont az idősebb kolléga utazott el. Ezt ő természetesnek vette, hiszen akkor még a hierarchia alján szerénykedett. Nem úgy, mint az ezredforduló idején, amikor a Dunaferr bajnokcsapat lett: „Ez jelentette számomra a nagy kiugrást. Az újvárosi együttes mindennapi munkájában is részt vettem, és a megelőzésre helyeztem a fő hangsúlyt. Nem emlékszem, hogy ebben az időszakban lett volna sérült labdarúgónk…”

Négy esztendővel később, Lothar Matthäus kinevezésekor a magyar válogatotthoz került. A szövetség akkori vezetősége ragaszkodott hozzá, fél év eltelével mégis távozott: „Tiszta lelkiismerettel jöttem el. Képtelen voltam azonosulni a német szakember felfogásával. Nem foglalkozott azzal, ha egy játékos megsérült. Úgy vélte: elég egy szuri, és uccu neki, ha bírja, akkor bírja. Megdöbbentő. Én, mint orvos, aki a labdarúgók egészségéért felelek, ezt nem nyelhettem le.”

Nem is, mert nála a beteg az első. Mohácsi János nem akar mást, csak segíteni. Ha kell, nemcsak páciense testével, hanem lelkével is törődik. Mint egy pap. A csodában azonban nem hisz. A pozitív hozzáállásban, a jószándékban azonban igen.

Na meg a munkában – a sok munkában.

Ha majd úgy kel fel, hogy nincs kedve, abbahagyja

Munkamániás – véli róla gyermekorvos felesége, Erzsébet. Ami a família további tagjait illeti: leányuk 27 éves, a Milan csapatának jogásza invitálta olasz földre, hogy sportjogi diplomát szerezzen. Hazánkban nincs szakember, akinek ilyen diplomája lenne. A család szeme fénye kései kislányuk, aki nyolc esztendeje fenekestül felforgatta a család életét.

„Ők a legfontosabbak számomra – mondta a kalocsai doktor. – A pénz, a karrier és minden más eltörpül szeretteim boldogsága mellett.”

Az irigyek gúnyolódó megjegyzéseivel nem törődik. Határozottan állítja: mindenki előtt nyitva áll a lehetőségek kapuja. Csak akaraterő és szorgalom szükséges a belépéshez.

Mohácsi János búcsúzásképp elismeri: jólesik neki, hogy megszólíttatott. Pedig nem szívesen szerepel. A beszélgetés előtt szíve válaszottjával „konzultált”, hogy egyáltalán vállalja-e ezt a fajta a nyilvánosságot, hiszen jobban szereti, ha jó hírét inkább a felgyógyult páciensek hordják szét a világban. Ám végül csak beadta a derekát, mert a munkájáról beszélhetett – a hivatásáról.

Azt mondja, ha egyik reggel úgy ébredne fel, hogy nincs már kedve bemenni a rendelőbe, azonnal abbahagyná a gyógyítást.

Hiszen kényszerből már nem lenne értelme a folytatásnak.