Klinsmanus

Megint mások elborzadtak, amikor kiderült, hogy New York-i pszichológus és jógaedző is kezelésbe vette az aranylábúakat, azon pedig egy ország háborodott fel, hogy a kispadra ültette a nemzet oroszlánját, Oliver Kahnt. Tulajdonképpen amerikanizálódott „hülyegyereknek” állították be a korábbi csatárzsenit a szakmához nem értő balféknek, s voltak szaktekintélyek, akik megjövendölték: a német válogatott már a csoportmeccseken elvérzik, „hála” a nem hétköznapi felkészítésnek. Ehhez képest…

Bronzérmes lett a válogatott, a korábban háborgó nép a végén már imádta az edzőt és csapatát, amely nem a megszokott és várt erőfocit, hanem inkább a pengésebb futballt próbálta játszani. A végén már többségben voltak azok, akik szerint Jürgen Klinsmann csodát tett, s kisebbségben maradtak a kritikusok („…nekünk itthon világbajnoknak kellett volna lennünk, mert…”), akik azért ízekre szedték a mezítlábas futást, a jógázást, a fitneszedzést meg az egész különcködő klinsmanni forradalmat. Az edző mindenesetre szeretni való figura maradt, mert bizonyította, lehet másként is „szakmázni” a futballban.

Hanem most… Kezdődik minden elölről. Jürgen Klinsmann a Bayern München edzője lett (illetve lesz a nyártól), és máris hallani a pufogást – jelesül a lapunknak nyilatkozó legendás kapustól, Sepp Maiertől is: „…a karaktere, az edzésmódszerei csakis akkor érnek valamit, ha a pályán sikeres a csapat… Ilyen környezetben, ilyen játékosokkal képtelenség melléfogni.” Na, tessék!

Azonban a mérleg serpenyője máris lebillen, ugyanis ez a derék, egyszersmind jó előre agyonszapult edző még be sem tette a lábát a Bayern öltözőjébe, a müncheni klub könyvelőinek pennája máris serceg, mert garantáltnak tűnik a rekordbevétel a következő évadra. Úgyhogy maradjunk annyiban: tényleg tud valamit, és megéri a pénzét ez a (Klins)manus. VINCZE ANDRÁS