A pénz mindig elvész

Rövid történeti áttekintés: a rendszerváltás után sok állami vállalat kivonult a sportból, egyesületek százszámra maradtak hirtelen támasz, biztos bevételi forrás nélkül. Volt, ahol a korábbi állami szervek vagy minisztériumok utódintézményei név nélkül vagy burkoltan, a személyes kapcsolatokra építve továbbra is támogatták a sportot, azon belül a futballt, de a korábbi nyugalom semmivé foszlott.

Hirtelen mindenki befektetőt, szponzort keresett, vállalkozói vagy alapítványi formában kezdett el működni. A lényeg 1989-ben is az volt, ami 2008-ban: találni kell valakit, aki pénzt ad, különben becsukhatjuk a boltot.

A Ferencváros évek óta tartó agonizálása miatt igyekszünk áttekinteni, mikor mi történt a Fradival.

A rendszerváltást követően annyi állami támogatás megmaradt, hogy a korábbi „gazda”, a Földművelésügyi Minisztérium a Ferencváros által használt létesítmények fenntartásából kivette a részét, de a Fradi elindult a piaci úton: a pálya körüli reklámtáblákat, a mezen lévő hirdetési felületet támogatóknak értékesítették. 1990 körül évi negyvenmillió forintos költségvetéssel dolgozott az FTC, a játékosok az akkori beszámolók szerint havi tizenkétezer forintot kerestek (csak szemléltetésképpen: 1990 őszén a kormány hatvan forintra akarta emelni a benzin árát, ezért robbant ki a taxissztrájk). Befektetők, önjelölt támogatók már ebben az időszakban is megjelentek az Üllői út 129. alatt. Az első fecskék közé tartozott a francia Jean-Claude Bras francia építőipari vállalkozó, akinek érdekeltségi körébe tartozott a másodosztályú Red Star. Az edzőpálya és a parkoló helyére álmodott ötezres multifunkcionális csarnok építését vállalta 1995-ig, s huszonötmillió forint alaptőkéjű alapítványt hozott volna létre. Igen, csak volna, mert az alapítványt nem közhasznúnak jelentették be, azaz magánszemélyek is hasznot húzhattak volna, úgyhogy az ügyletből nem lett semmi – csarnok azóta sincs, de a parkoló és a „beszántandó” edzőpálya még megvan.

A francia üzletember 1991-ben eltűnt.

Később feltűnt, harmincmilliót ígért, majd tizennyolcmillió forintot adott Magyar Ernő. Az ő cégét hirdette a Fradi, de néhány hónap elteltével ő is köddé vált.

Az akkori szakosztályvezető, Magyar Zoltán – aki később a válogatott menedzsereként dolgozott, nem kevés sikerrel – már a kilencvenes évek elején arról beszélt, a Ferencvároson belül a futballnak önállóvá kellene válnia, mert megoldatlan a csapat finanszírozása, miközben a sikerek idején érkező bevételből „Egy klub vagyunk!” jelszóval a kézilabdázók vagy a tekézők is részesedtek. Ezért Magyar Zoltán azt javasolta, hogy részvénytársasági formában üzemeljen a Fradi futballcsapata, ezzel garantálni lehetne az átlátható gazdálkodást és a tervezhető bevételek révén a stabil pénzügyi hátteret. Ahogyan a klubnál, a politikai és gazdasági életben sem akartak hallani az ötletről, pedig talán az a tervezet lenne a jelenkori FTC betonbiztos alapja.

Talán mondani sem kell: a befektetők, a szponzorok mindig ugyanazt mondták, azaz a Ferencváros népszerűségével semmi sem vetekedhet, aki a csapat mellé áll, azonnal széles körű ismertséget szerez, és siker esetén megkedveltetheti magát. Még az is előfordult, hogy politikai párt a Fradi-stadionban tartotta a választások előtti kampányzáró összejövetelét.

Akkoriban még más világot éltünk. Arról nem volt szó, hogy aki ilyen módon exponálja magát, támadások kereszttüzébe is kerülhet…

A rendszerváltozás előtt, a nyolcvanas évek közepén masszív középcsapat FTC hirtelen szárnyalni kezdett – meglehet, nem a politikai változások miatt, hanem azért, mert egy 35 éves fiatalember ült a kispadra. Nyilasi Tibor játékosként is bajnok volt, 1990 augusztusában az Újpesten aratott 5–0-s győzelemmel kezdte meg edzői karrierjét, de igazán az 1992 tavaszán kiharcolt bajnoki cím hozta meg a támogatók kedvét. Zsúfolt lelátók, fiesztahangulat minden mérkőzésen – mintha a fél ország a csapat mögött állt volna.

1994-ben nagy változásokat élt át a Fradi: a fiatalokra épülő csapat (Simon Tibor, Keller József képviselte a rutint, ifjabb Albert Flórián a húszas évei közepén járt, Lipcsei Péter, Telek András alig múlt húsz, s jöttek a tizenéves tehetségek: Lisztes Krisztián, Hrutka János vagy Vincze Ottó) ugyan nem tudta megvédeni bajnoki címét, igaz, kétszer kupát nyert. Nyilasi Tibor – máig tisztázatlan okok miatt – távozott, de az általa sínre tett együttes újra csúcsra ért, és Novák Dezső vezetésével 1995 nyarán, máig egyetlen magyar csapatként bejutott a Bajnokok Ligája legjobb tizenhat gárdája közé!

A másik változás az volt, hogy a Csepelt támogató Kordax Rt. beszállt a Fradiba. A cég a futballszakosztállyal ötven-ötven százalékos tulajdonnal kft.-t alapított, amely rendelkezett a kereskedelmi jogokkal, intézte a játékosok adásvételét, és értékesítette a reklámfelületet. A Kordax 1994ben százmillió forintot pumpált az együttesbe, fizette a malajziai és a tunéziai edzőtábort, csakhogy a vám- és pénzügyőrség feljelentette a cég vezetőjét, Kelemen Ivánt, akit olajügyletekkel gyanúsítottak. És ezután került terítékre a máig megunhatatlan téma, a Bajnokok Ligája.

A BL-ben szerzett milliók. Az UEFA hivatalos közleménye szerint ötszáznyolcmillió forintnak megfelelő összeget utaltak át az Üllői útra, más források hétszázmillió forintra saccolták a teljes bevételt. Az akkori elnök, Szívós István (akit ekkor az év üzletemberének választottak) szerint nyolcvanmilliót fizettek a játékosoknak, ötszázmilliót vittek el a költségek (repülőjegy, szálloda), a prémiumból Szívós István egymillió-háromszázezer, helyettese, Deák László egymillió-százezer forinttal részesedett. A szakosztályvezető, Furulyás János azt nyilatkozta: maradt százhetvenhárommillió forint a BL-bevételből, és ezt az összeget a Fradisták a Fradiért Alapítványba fektetik, de ennek sorsa teljesen homályos.

A Ferencvárosi TC, valamint a női kézilabdázókat támogató Polgári Bank Fradi Befektetési Rt. néven 32.1 milliós törzstőkével közös céget alapított, de ez a cég is eltűnt a süllyesztőben, ahogy a bank és a sok-sok millió forint…