Újra öröm az irányítás

Elnök úr! Korábban – például az atlantai olimpia előtt – a bűvös háromszor hét, azaz huszonegy érem jelentette az ön által megfogalmazott hivatalos elvárást, s mit tesz isten, az 1996-os nyári játékokon a hét aranyérem és a megszerzett összesen huszonegy medália szinte százszázalékosan visszaigazolta az ön jóslatát. Pekingben mire számíthatunk?
Változnak az idők, az esélyek s még a remények is… Pekingben rekordszámú, 202 ország indítja versenyzőit, másfelől a 214 tagú atlantai és a 219 fős athéni csapattal szemben most legfeljebb 170 sportolónk lehet ott a kínai fővárosban. Úgy gondolom, a háromszor hat érem most reálisabb célkitűzés, mint lenne a háromszor hét, talán még ez is kissé feszített terv. Rendkívül vékony jégen táncol a magyar élsport – nem most mondom ki ezt először –, túlságosan is kevés vasat tartunk a tűzben ahhoz, hogy egy-egy váratlan kisiklást ellensúlyozni tudjuk.
Mire gondol?
Az utóbbi három olimpián megszerzett érmeink s ezen belül aranyérmeink kétharmadát három sportág – a kajak-kenu, a vívás és az úszás – hozta, azaz egy-egy esélyesünk kudarca nagymértékben ronthatja a csapat szereplését. Roppant szűk az élmezőnyünk, tényleg csak a legeslegjobbakat vagyunk képesek olyan szinten menedzselni, hogy esélyesként léphessenek fel az olimpián. Akiket manapság látunk a világversenyeken, azok valóban a Potemkin-falu homlokzatát jelentik, mögöttük nincs úgyszólván senki és semmi. Az utóbbi öt kormány – a rendszerváltás óta eltelt tizennyolc évben – átlagosan a hazai össztermék, a GDP 0.2 százalékát fordította a sport finanszírozására. Kivéreztünk, nem csoda, hogy egyre nagyobb, egyre reménytelenebb erőfeszítésekkel tudunk csak – úgy, ahogy – az élvonalban maradni.
De vajon ott maradunk-e Pekingben?
A hivatalos célkitűzés az első tizenöt nemzet között végezni az ötkarikás érem-, illetve pontversenyben, de ha „csak” a húszban maradnánk, azért sem kellene szégyenkeznünk. Különben nemcsak az a baj, hogy papírvékonyságú lett az élgárdánk. Legalább ekkora csapás és a jövőt tekintve még súlyosabb gond, hogy edzőgárdánk krémje vagy annak egy része is külföldre kényszerült, természetesen anyagi okok miatt, s az esetek jelentős részében – hirtelenjében elég a kajak-kenu sportágat és a vívást említeni – a magyarok ellen készíti fel versenyzőit.
Akkor a jövő még a jelennél is reménytelenebb?
Nézze, felvetődött, hogy meg kellene pályázni a 2020-as nyári játékok rendezését. Jó, pályázzuk meg. De én inkább arról nyitnék eszmecserét, 2020-ban lesz-e egyáltalán éremesélyes versenyzőnk. Az akkori olimpiai bajnokok már nemcsak, hogy megszülettek, hanem tíz-tizenöt évesek… Miközben tanulóifjúságunk hatvan százaléka semmiféle sporttevékenységet nem végez, a testnevelés mint tantárgy gyakorlatilag száműzetett a tantervből, vajon miképpen várhatnánk el olimpiai bajnokok kinevelését? Az utánpótlás kérdése fejtörést okoz. Pekingi éremesélyeseink már valamennyien ott voltak Athénban, azaz – ha nem is elöregedett, de – koros az élgárdánk…
Maradjunk 2008-nál, a pekingi olimpiánál. Rendben van az anyagi háttér?
Az idei nyári játékoké igen. Szeptember 21-én megkaptuk a kormánytól a kért 660 millió forintos plusztámogatást, 2.1 milliárd forint áll a magyar sport rendelkezésére ebben az esztendőben, s további 430 millió magának a részvételnek a finanszírozására. Óriási eredménynek könyveljük el, hogy a Sportkórház legalább megmaradt – ha a belgyógyászati osztály meg is szűnt, a doppinglaboratóriumot be kellett zárni, s a dolgozók egyharmadát elbocsátották –, de mivel egyre kevésbé megoldott a sportorvosi háttér biztosítása, aggasztó a helyzet. Athénban kizárólag olyan magyar sportolók akadtak fenn a doppingellenőrzésen, akiknek a sportági orvosa nem a Sportkórház dolgozója volt…
Témánál vagyunk: a dopping.
Jobban már nem biztosíthatjuk be magunkat, mint ahogy most, Peking előtt. Nemcsak a keret valamennyi sportolója írta alá a szerződést a doppingmentes felkészülésről, hanem a versenyzők edzői, sportorvosai és a sportági szakszövetségek elnökei is. A vertikum valamennyi szereplője személyes felelősséget, ha úgy tetszik, kezességet vállalt. Plusz a MOB törvénybe iktatta, hogy aki valaha is megbukik olimpián, többé nem vehet részt a játékokon, de nemcsak sportolóként, hanem később esetleg edzőként vagy sportági vezetőként sem!
Mi a helyzet azzal az összeggel – a perköltséggel –, amellyel Annus Adrián és Fazekas Róbert tartozik a NOB-nak?
Mi ezt befizettük az Athénban doppingvétségen kapott két dobóatléta helyett, de a Magyar Atlétikai Szövetségnek annyival kevesebbet utaltunk át működési költség címén – 3.6 millió forintról van szó –, amennyivel Annus és Fazekas még adósunk.
Két aranyérem-esélyesünk, a párbajtőröző Nagy Tímea és a lólengés-specialista Berki Krisztián pekingi részvétele még bizonytalan.
A kétszeres olimpiai bajnok Nagy Tímea esete egyszerűbb, mert neki saját kezében
van a sorsa, még kvalifikálhatja magát. Krisztiánon csak a sikeres lobbizás segíthet, ő az „egyenes ágon” már elvérzett. Rontja esélyeit, hogy tornában Böczögő Dorina és Gál Róbert személyében Magyarország már olimpiai résztvevő, s a NOB a szabadkártyák kiosztásánál azokat a nemzeteket részesíti előnyben, amelyek még nem képviseltetik magukat az adott sportágban. Klasszisunk részvételi esélye nem jobb ötven százaléknál…
Eddig hányan szereztek olimpiai indulási jogot, azaz kvótát?
Nyolcvannégyen. A csapatsportok közül a férfi vízilabdában vb-ezüstérmesként ott vagyunk, a női kézilabdázók és a női vízilabdázók is esélyesek, de szeretnénk hinni a férfi kézilabdázókban is. Összesen mintegy százhetven tagú lehet a pekingi versenyzői létszám, szemben az athéni kettőszáztizenkilenccel.
Mi a helyzet az ön személyes sorsával? Mintha stabilizálódott volna a pozíciója…
A politika szerencsére háttérbe szorult az utóbbi időben, már legalábbis a MOB-ban. Ma már nem vagyok a Fidesz alelnöke, talán kevésbé jelentek célpontot, mint korábban. Újra örömet jelent a szervezet irányítása, hiszen arra összpontosíthatok, amihez értek: a sportra. Olyannyira jól érzem magam, hogy elhatároztam: a pekingi olimpia utáni első tisztújító közgyűlésen, 2009 májusában újra jelöltetem magam az elnöki posztra. Ebben legfeljebb egy katasztrofális olimpiai szereplés akadályozhat meg.
Miért?
Képzelje el, bár még elképzelni is hátborzongató –, hogy egy aranyéremmel és négy pozitív doppingesettel a tarsolyunkban térünk haza Kínából… Magának lenne kedve és képe újra kandidálni?!