Vízben a rettegett bal

„Még szerencse, hogy nem ren deztek nekem búcsúmeccset…” – jegyezte meg Benedek Tibor, amikor a válogatottbeli visszatéréséről nyilatkozott. Hogy mit érezhetett Kiss Csaba, amikor Benedek Tibor bejelentette viszszatérését, arról legfeljebb sejtéseink lehetnek. Az Egerben pólózó balkezes a világ sok válogatottjának stabil tagja lehetne, itthon azonban sehol máshol nem tapasztalható konkurenciaharc folyik a hiányposzton szorgoskodó, vagyis a rossz kéz oldalon bevethető játékosok között: Benedek Tibor, Kiss Gergely, Madaras Norbert. Ők hárman szinte állandó tagjai Kemény Dénes válogatottjának. Többek között Benedek ideiglenes viszszavonulásának is köszönhetően viszont Kiss Csaba ott lehetett a 2005-ös világbajnokságon. Persze botorság lenne kizárólag Benedekre fogni, hogy az Eger játékosa legtöbbször csak a bő keret tagja, ám tény, a három világklasszis jelentősen megnehezíti csapatba kerülésének esélyeit, noha Kemény kapitány a Recco klasszisának visszatérésekor is hangsúlyozta, nincsenek bérelt helyek a keretben.

Benedek Tibor azonban mégiscsak Benedek Tibor, a múlt évezred utolsó, és – fáradhatatlanságát látva – a jelen évtizednek is meghatározó, és egyik, ha nem a legnagyobb alakja.

„Én harcos vagyok. Minden edzésen, minden mérkőzésen megtalálom azt az embert vagy célt, akit vagy amit le kell győznöm. Ilyenkor érzem, hogy férfi vagyok, hogy harcos vagyok. És ha ez még sikerrel is párosul, az szinte mindennél többet jelent számomra” – ezzel a kijelentéssel is érzékeltette, micsoda elszántság buzog benne. A balkezes bombázó harmincnégy éve ellenére fiatalokat megszégyenítő lendülettel vetette bele magát újra a válogatott munkájába, sőt már azt is megpendítette: a 2012-es londoni olimpiáig folytatja a vízilabdát. Minimum klubszinten, de azért erre ne vegyünk mérget, és semmiképpen se rendezzünk hozzá (válogatott) búcsúmeccset.

Benedek legutóbbi idényében (mielőtt az olasz Pro Reccóhoz igazolt volna) a Domino játékosaként gólkirály lett, a válogatottba pedig az olaszok elleni 8–8 alkalmával egy laza négyessel tért vissza. Majd a kolozsvári tornán – amelyen a horvátokat is megelőzve zárt az első helyen a magyar együttes – a négy mérkőzés közül mindössze egyen maradt gól nélkül, a további három összecsapáson a kiváló játékot két-két találattal fejelte meg. Parádés teljesítmények, amelyek szintén alátámasztják: Benedek Tibort nem lehet figyelmen kívül hagyni. A klasszis nemcsak a jobbszélső posztján foglalta vissza a nemzeti együttesben az őt megillető helyet, hanem – utódát, Kásás Tamást váltva – ismét ő lett a válogatott csapatkapitánya.

A boldogság azonban mégsem lehetett teljes, mivel a tavaszi, melbourne-i világbajnokságon Benedek Tiborral sem tudta megszakítani 2005-től datálódó ezüstös sorozatát a magyar válogatott, igaz, ezúttal nem a szerbek, hanem a horvátok voltak az elkövetők, akik megfosztották a mieinket az aranyéremtől. Ráadásul Benedeknek sem ment úgy a játék, ahogyan azt magától elvárta volna, a gólok elmaradása miatt inkább a háttérbe húzódva próbált hasznos tagja lenni az együttesnek.

De hogy ne is kételkedjünk visszatérésének indokolt voltában, a nyári Világligában már a nemzeti együttes (egyik) legjobbja volt, bekerült a torna All Star-csapatába – a pozitívumok még úgy is kidomborodnak, hogy a fináléban a szerbek következtek, és kikaptunk… Benedek Tibor tehát ismét bizonyította (és bizonyítja hétről hétre a Reccóban), hogy számolni kell vele. Remélhetőleg a pekingi olimpia után hiányérzetről már szó sem lehet.

Azzal a bizonyos búcsúmecscsel pedig valóban várjunk még. Ne feledjük, Budapest belátható időn belül olimpiát szeretne rendezni…