Hogy is mondja az angol? Busi nesslike…
Igen, talán ez a legjobb jelző arra, ahogyan Erdei Zsolt legyőzte a panamai Tito Mendozát november 24-én, a drezdai Freiberger Arenában. Nem sziporkázó boksszal, nem kiütéssel, nem volt tűzijáték, mint 2004. január 17-én a karlsruhei DM-Arenában, amikor Madár a mexikói Julio César González ellen megszerezte a Bokszvilágszervezet félnehézsúlyú vb-övét, vagy 2006. július 29-én az oberhauseni König-Pilsener-Arenában, amikor a németek nem is titkoltan favorizált nagy reménységéből, Thomas Ulrichból csinált bohócot.
Nem, nem nevezhetjük sétagaloppnak ezt a meccset, de nem is volt olyan szoros, ahogyan azt a megosztott pontozás – Manfred Küchlernél 116–112, Andre Van Grootenbruelnél 117–111 Zsoltnak, Eugene Glennnél 117–111 Mendozának – sejtetné. Hogy vajon az amerikai ítész milyen mérkőzést nézett, azt sohasem fogjuk megtudni, a mindig roppant kritikus Kovács „Kokó” István szerint is a 116–112 volt a valós pontozás.
Természetesen a világbajnok javára. Aki – miután a negyedik menetben egy bal-jobb kombináció után olyan közel került a kiütéshez, mint profi pályafutása során talán még egyszer sem – hősiesen túlélte a krízist, s a hátralévő nyolc menetben pontosan azt bokszolta, ami kellett a sima győzelemhez. Nem bocsátkozott kétes kimenetelű kalandokba a csaknem egy fejjel magasabb, hosszú karú, becenevéhez (El Mísil, a Rakéta) méltó ütőerejű Mendozával szemben, hanem szépen kipontozta ellenfelét. Villámgyors balegyenesekkel, beugrásokkal, gyorsaságát, rutinját kamatoztatva.
Businesslike, azaz egy vérprofihoz illő győzelem volt ez, olyan, amilyen elvárható egy, a címét immár kilencedszer megvédő világbajnoktól.
Mendozánál keményebb ellenfelet aligha kaphatott volna Madár. Magas, erős, sikerre éhes, mégis viszonylag ismeretlen – meggyőződésünk, hogy Antonio Tarver, Glencoffe Johnson vagy Roy Jones Jr. sem késztetné nagyobb küzdelemre veretlen bajnokunkat.
Akitől a publikum olyan természetesnek veszi az éppen soron következő címvédést, mint azt, hogy Keleten kel fel a Nap. Meglehet, ezért is esélytelen Erdei az Év sportolója választásokon. Újabb kihívó, újabb címvédő meccs, újabb Madárdiadal.
Talán ezért is volt jó ez a Mendoza-ütközet. Hogy rádöbbenjünk a boksz alapvető igazságára: itt bizony visszaütnek, itt bizony a győztes is hatalmas pofonokat kap.
No meg arra, hogy a boksz veszélyes üzem. Lehet itt bármekkora favorit az ember, lehet klasszisokkal jobb ökölvívó az éppen aktuális ellenfélnél, elég egy pillanatnyi kihagyás, a szükségesnél csupán egy mákszemnyivel több önbizalom, és máris megvan a baj.
Minden bokszoló került már ilyen helyzetbe a pályafutása során.
A nagy többség ilyenkor padlót fog – jelképesen vagy a szó szoros értelmében –, és megtörik a karrierje.
Michalczewski, Roy Jones, Tyson, Kessler, Hatton.
Az igazán nagyokat az különbözteti meg a „szimplán” nagyoktól, hogy túlélik a válságos pillanatokat, hogy megtalálják a bajból kivezető utat. Madár november 24-én, Drezdában megtalálta, ahogy korábban a két, Hugo Hernán Garay elleni címvédése alkalmával is.
Alighanem ezért – is – olyan nagy bokszoló.