Honvéd–Eger finálé

A jégkorongozókat és Szávay Ág nest leszámítva minden magyar sportoló és sportág téli álmot alszik (na jó, esetleg alapoznak vagy gáláznak), ám a vízilabdázóknak alig van lehetőségük a szünetre. A két ünnep közé ékelődik ugyanis a férfi Vodafone Magyar Kupa négyes döntője, amelynek köszönhetően a négy érdekelt csapat játékosairól már közvetlenül az ünnepek után lementek a karácsonyi pluszkilók, és nem kell felvenni a szilveszteri fogadalmak közé az egyik favoritot, a „jövőre fogyókúrázok” szlogent.

A helyszín a Szőnyi út, azaz elvileg semleges helyszínen pólózhattak a felek. Ám – amolyan Mátyás királyosan – a BVSCuszoda mind a négy résztvevőnek hazai pálya is, meg nem is. A három fővárosi gárdának (Honvéd, Újpest, FTC) Budapest miatt, míg az egriek közül több játékos, valamint az edző, Gerendás György néhány éve még a Szőnyi úti kék-sárga csapatot erősítette. Ez a tény mérsékelhette az Eger idegenben jelentkező fóbiáját – mert ahogyan trénerük fogalmazott, a Heves megye vége tábla után gyakran már nem olyan acélos a csapat, mint a legtöbb nézőt vonzó Bitskey-uszodában. Apropó, nézők. A három pesti csapat akár zsúfolásig is megtölthette volna az uszodát, ám csak mintegy 600-an döntöttek úgy, hogy szombaton a vízilabda mellé teszik le voksukat. Bizony, lehettek volna többen is, ám a pólómeccsek átlaglátogatottságát tekintve ez sem kis szám. Talán ha oda-visszavágós alapon rendeznék a küzdelmeket, ám manapság már alig létezik valamirevaló sportág bevételmaximalizáló négyes döntő nélkül.

A női elődöntő második meccse alatt (merthogy a hölgyek is vízbe csobbantak, a Floriol Magyar Kupa serlegéért) nemcsak a nézők, hanem a csapatok is gyülekeztek már: a Honvéd és az Újpest pólósai néhány szék kihagyással egymás mellett figyelték a mérkőzést. Más választásuk nem is volt, mivel csak az egyik kapu mögött voltak székek, sőt a másik kapu mögött még melegíteni sem engedték a biztonsági őrök a játékosokat.

A Domino és az UTE közös meccsnézése alatt Kovács István, a Honvéd mestere rögtönzött taktikai értekezletet tartott játékosainak. Ha a lila-fehérek nyitott füllel figyeltek, akkor talán egy-két titkot is meghallhattak, amelyet majd a mérkőzésen kamatoztathattak volna.

Több okból is érdekes volt egymás mellett látni a két együttest. Balra, a Domino oldalán a jelen, jobbra a múlt és a jövő. Kovács edző a kilencvenes években az Európát uraló Újpest trénere volt (munkájának sikeréről BEK-győzelem és megannyi bajnoki cím árulkodik), ám az új évezredben már a piros-fehérek sikeréért dolgozott – minimum hasonló hatásfokkal. Kovács István múltja egyúttal a jövő is: az Újpestet a rutinos Pelle Balázs mellett csupa tehetséges fiatal alkotja – hogy mást nem mondjunk, öt junior-világbajnok –, és mivel az olimpiák után gyakorta következnek be nagy változások a sportágban, a lila-fehérek fiataljai – együtt maradásuk esetén – még nagyon sokra vihetik. Ehhez elengedhetetlen a rutinszerzés és a fizikum javítása. Ahogyan egymás mellett melegítettek a csapatok, láthattuk, a dominósok egyenként legalább öt kiló izommal erősebbek, noha az újpestieket sem nevezhetjük törékeny alkatúaknak.

Az elődöntő első összecsapásán kijött a két gárda tudása közötti differencia, a Honvéd kellő komolysággal állt az összecsapáshoz. Két és fél perc után 3–0ra vezetett, a lelkes lilák pedig a folytatásban hiába igyekeztek, legfeljebb egy-két kellemetlen pillanatot tudtak okozni a magabiztosan pólózó, 15–4-re nyerő Dominónak.

A másik parti sokkal nagyobb izgalmakat tartogatott. Decker Ádám góljával még a favorit Eger vezetett, ám a szívósan küzdő, kiválóan felkészített Ferencváros nem adta fel a találkozót: már az első negyed végére megfordította az állást. A zöld-fehérek kapujában eksztázisban védett, és szinte mindent hárított az Egerből érkező Jászberényi Gábor, ám a második nyolc perc közepén végzetes csapás érte a Fradit. A csapat egyetlen centerét, Regős Áront cserével végleg kiállították. Pont erről beszélt Somossy József edző a mérkőzés előtt, hogy mekkora problémát jelent a szűk keret, illetve az egy center.