45 másodperc talány

Sohasem hittem volna, hogy a legjobb nyolc közé jutásért játszott magyar–orosz kézilabdavb-mérkőzést egy francia diplomata és egy berber liftes fiú társaságában nézem.

Marokkóban a helyi sporttévé minden magyar meccset adott. A jól fésült pulikutyafejű, egyfolytában vigyorgó műsorvezető rendkívül szimpatikusan tudta kiejteni Ilyés, Iváncsik és Mocsai nevét is, és amikor az oroszok elleni meccs szünetében a négytagú, gyaníthatóan régi kézisekből verbuválódott asztaltársaság a tévében elemezni kezdte a válogatott szélsőjátékát és kapura lövési hatékonyságát, hát még az a háttérben meglapuló fehér ruhás berber srác is elégedetten pislogott.

Persze bőszen mosolyogtam én is, hiszen 15–12-es magyar vezetést mutatott az eredményjelző, és a csapat megint úgy játszott, ahogy mindig is játszania kellene. Az eleve csak a középmezőnybe várt válogatott három parádés (Norvégia, Dánia, Csehország) és egy kikínlódott (Angola) győzelemmel úgy várhatta a középdöntő utolsó három meccsét, hogy egyetlen pont is elég lesz a legjobb nyolc közé kerüléshez. A világbajnokság előtt honosított, sérült dereka miatt eleget szenvedő Puljezevics Nenad parádézott a kapuban, Gál Gyula könnyedén forgatta be az aktuális ellenfél védőit, Díaz Ivo pedig lelkesen szórta a gólokat.

Kit érdekelt akkor, hogy a magyar válogatott három legjobbja közül voltaképpen csak egy az „echte” magyar?

Kit érdekelt akkor, hogy a legnagyobb sztárnak tartott Nagy László keveset vállalt, és megelégedett a másodhegedűs szereppel?

Kit érdekelt akkor, hogy az eredetileg első számú kapus Fazekas Nándor nem tudta hozni megszokott jó formáját?

Kit érdekelt akkor, hogy a világbajnokság nagy részében a fiatalok önbizalom nélkül játszottak, hogy rengeteg labdát eladtunk, hogy a szélsőjáték túl sokszor akadozott, hogy az átlövések ritkán jöttek be?

Kit érdekelt akkor, az oroszok elleni meccs szünetében, hogy a horvátoktól simán, a spanyoloktól szoros csatában kapott ki a válogatott, amikor végre ismét jól játszott, vezetett, és jó esélye volt a továbbjutást jelentő döntetlenre?

Lehet, az arab kerekasztal a tévében a hibákat is megtárgyalta, de az unottan kávézó francia úr és a munkából ki-kikukucskáló marokkói fiú mellett én derűsen elnyúlva figyeltem a fejleményeket.

Cirka negyven perc múlva fogadtam meg (döntésem helyességében a jóval későbbi, decemberi női világbajnokság csak megerősített): ezentúl kézimeccsen kizárólag az utolsó öt percet nézem meg. Mert a kézilabda már gyorsabb sport, mint a százméteres síkfutás: ötven-ötvenöt perc után hiába vezet valamelyik csapat öt-hat góllal, néhány labdavesztés vagy gyatra lövés következtében máris az ellenfélnél a győzelem.

Ez leginkább ugye akkor idegesítő, ha az ötvenedik percben a magyar csapat vezet öt-hat góllal.

Az oroszok ellen ilyesmi azért nem történt, de hogy negyvenöt másodperccel a vége előtt miként lehet egygólos előnyt egygólos hátránnyá változtatni, az nyilvánvalóan örök rejtély marad. A vereséggel elúszott a dobogó, elúszott a legjobb nyolc közé jutás, elúszott az olimpiai selejtező kivívásának első lehetősége, és elúszott a berber liftes gyerek jattja is, aki vöröslő fejem dacára sem átallott ugyanolyan elégedetten pislogni, mint a szünetben, amikor még közösen imádtuk a kézilabdát.