Rátgéber, az örök punk

Nem hinném, ennél sokkal fontosabb, hogy én általában megbocsátok magamnak. Az embernek önmagával kell békében élnie, s ez nekem aránylag jól megy – mosolyodik el a mesteredző.

Azért ez nem olyan egyszerű. Honnan tudja például, hogy én megbocsátottam önnek a ballépéseit? Hirtelen az a három eset jut eszembe, amelyet újságíróként is a szemére vetettem: 2001 novemberében a vologdai út „bojkottálása”, néhány nappal később, a szlovén válogatott legyőzése után az emlékezetes „Szokjanak le!” szövegű kifakadás, és amikor 2002. január 21-én Sopronban fenékbe rúgta Missura Gábor játékvezetőt.

Az utolsót nem is kell megbocsátania, mert nincs is mit. Ha valaki tudna róla, akkor az maga Missura lenne, de ő is mellettem tanúskodott. Különben is, ha valakinek itt most meg kellene bocsátania a másiknak, az én vagyok.

Hogyhogy?

Mert azt találta írni, hogy az állítólagos fenékbe rúgás után nem ért el engem. Azt sugallta az olvasónak, hogy gyáva alak vagyok, aki nem veszi fel a telefont. Holott éppen Újvidéken tartózkodtam, a nagymamám temetésén, teljesen össze voltam törve. Ezért kapcsoltam ki a mobilt. Méltatlannak éreztem, hogy abban a helyzetben olyasmiért magyarázkodjam, amit el sem követtem.

És a vologdai út? Illetve az elmaradása: miért nem kísérte el a válogatottat, a játékosait az Oroszország elleni Európa-bajnoki selejtezőre?

Az életem legjobb, egyszersmind legrosszabb húzása volt.

Már egy ilyen ambivalens válasz is szokatlan öntől…

Azért volt remek húzás, mert abszolúte célszerű, pragmatikus volt. Semmi értelme nem lett volna kivinni a vágóhídra legjobbjainkat, ezért is küldtem ki a cseresort, miközben én idehaza a kezdő ötös tagjaival begyakorolhattam a Szlovénia elleni győztes taktikát.

De mintha azt mondta volna az imént, hogy óriási hiba is volt itthon maradni.

Ma már másképp cselekednék. Akkoriban burokban éltem, nem voltam képes kívülről nézni a válogatottat és benne önmagamat. Bartha Ferenc elnök úr mindenben mögöttem állt, úgy éreztem, meg tudok küzdeni, és meg is kell küzdenem az egész világgal. Ma már tudom: ha az egyirányú utcában egyedül megyek szembe a forgalommal, akkor nem biztos, hogy a többiek az idióták…

S amikor felszólította a válogatottnak – ön szerint – minden fronton keresztbe tevő intrikusokat, hogy „Szokjanak le”? Ezt meg lehet bocsátani?

Maradjunk annyiban, hogy a televízió nem kocsma. Abban, hogy beleordítottam a kamerába az ominózus felszólítást, benne volt az egész ifjúságom, a lázadó Rátgéber, az örök punk. Az a legszebb az egészben, hogy miközben kimondom: a televízió nem kocsma, azt is be kell vallanom, hogy nem szégyellem, amit tettem. Vagy elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok, vagy… Különben tudja, mi erősített meg abban, hogy helyesen cselekedtem?

Mármint a „leszokós” tévéinterjúban?

Igen. Hogy milyen sokan magukra vették! Ez azt jelenti, hogy igazam volt. Különben szállóige lett a dumámból.

Egyébként ön megbocsát az ellenségeinek?

Azt hiszem, igen. Miért, máskülönben hogyan érintkeznék velük? Pedig az NB I valamennyi edzőjével és vezetőjével beszélő viszonyban vagyok…

Ez megható.

Manapság – érdekes módon – kevesebben támadnak, mint kapitány koromban. A kapitány azért van, hogy bántsák. Ezért bocsátottam meg mindazoknak, akik bántottak. Annak azért örülök, hogy őket már elnyelte a sportág és az élet süllyesztője, én meg még mindig itt vagyok.

Nem érez kárörömet, amikor utódai szenvedését nézi a válogatott élén?

Komolyan kérdezi?! Sírva néztem, ahogy a fehéroroszok harmadikok lettek az idei Európa-bajnokságon. A fehéroroszok, akiket két éve még ripityára vertünk. Nekem fáj a legjobban, hogy sorozatban a második kontinensbajnokságról maradtunk le. Sajnos tudtam, hogy utólag felértékelődik a 2001-es hetedik és a 2003-as tizedik helyünk.

Hányadán áll velünk, újságírókkal? Van, akire haragszik, akivel nem beszél, akinek nem tud megbocsátani?

Á, nincs... Én még azzal a remek humorérzékkel megáldott kollégájával is leülnék beszélgetni, aki egyszer halálosan komolyan kritizált egy nyilatkozatomért.

Melyikért a sok közül?

Amikor arra a kérdésre, mi jut eszembe a kosárlabdáról, azt feleltem: a szex. Merthogy mindenről az jut eszembe.

Amúgy mi a véleménye a sportsajtóról?

A magyarról? Drasztikusan eltolódtak a hangsúlyok ahhoz képest, ahogy másfél évtizede írtak a sportról. Ma már egészen mást várnak el egy edzőtől, mint a kilencvenes évek elején.

És ön készségesen meg is felel a huszonegyedik század kívánalmainak. Tudatosan hökkenti meg az olvasót, vagy ez csak úgy jön önből?

Erről az a véleményem: ha már egyszer megkapom azt a tiszteletet az újságírótól vagy a tévériportertől, hogy megszólaltat, akkor kutya kötelességem érdemben válaszolni, és nem közhelyekben.

Azt ugye tudja, hogy rendesen manipulálja a nagyközönséget, de olykor az újságírókat is?!

Nem manipulálok én senkit sem, csak őszinte vagyok!

Nekem az az érzésem, hogy ön volt az első a magyar edzők közül, aki felismerte a tömegkommunikációs eszközökben rejlő lehetőséget.

Úgy találja? Az biztos, hogy rendszerint van célja annak, amit nyilatkozom. Alapvetően az, hogy megnyerjük a soron következő mérkőzést.

Helyben vagyunk: jól látom, hogy az ön edzői ars poeticája roppant egyszerű?

Ha arra gondol, hogy az edzőnek nincs más feladata, mint hogy győzelemre vezesse csapatát, akkor jó helyen keresgél.

És hogy a cél szentesíti az eszközt, vagyis minden meg van engedve, az is, hogy cirkuszt csináljon a mérkőzésből, hogy leszaggassa magáról a zakót és a földre vesse magát…

Kérem, ne beszéljen a levegőbe, nézzük a szabálykönyvet! Először is, a kosárlabda – hihetetlen attraktivitása miatt – olyan sportág, amelyben nem tilos beszélgetni a játékvezetővel. De ha véletlenül túl messzire mennék, kapok egy technikait, és két büntetőt dob az ellenfél, majd ő hozza játékba a labdát. Az újabb fegyelmezetlenségem kiállítást von maga után, újabb büntetőket satöbbi. Ezek a szankciók a játékhoz tartoznak, miként a reklamálásaim, a jeleneteim is. Bizonyos határt azonban még sohasem hágtam át. Ha kiállítottak, nem balhéztam tovább. Pedig nem könnyű eltalálni, meddig mehetek el, hol a határ. Ám eddig még sohasem léptem ki a játék keretei közül.

És a játékvezetők? Van olyan bíró, akinek nem bocsátott meg?

Közelítsük meg máshonnan: a korrekt játékvezetés alapvető követelmény. De itt is az élet igazsága szokott érvényesülni: ha jól játszol, jól fúj a bíró, ha rosszul játszol, rosszul. Mindenki szeret a győztes oldalára állni. Más kérdés, hogy akkor is megvan a jogod meccset nyerni, ha rosszul játszol. És itt van az edző szerepe és felelőssége.

Volt már olyan eset, hogy elismerte, az ön csapatát segítették a bírók?

Nyilvánosan még nem.

És legbelül?

Ott sem könnyű...

Egyszer sem bánta még meg, hogy 2003-ban lemondott a szövetségi kapitányi posztról?

Kétgyermekes apa vagyok, családos ember. Semmire sem jutott időm. Másból is áll az élet, nem csak a kosárlabdából. Képzelje el, az utóbbi húsz évben egyik télen sem tudtam elmenni síelni.

Miért nem?

Mert nem tudok síelni...