Mondd be a tévébe’!

Vízilabdaedző-koromban mindig kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se hagyja el csúnya szó vagy káromkodás a számat, ha bíróval veszekedtem. Persze toporzékoltam, üvöltöttem, rohangáltam, reklamáltam annak rendje s módja szerint, de ezt a határt sohasem léptem át. Próbáltam „több hangszeren játszani”: hol kedves, barátságos hangon szóltam a mindenható sípmesterekhez, olyan edző álarcát felvéve, aki a legforróbb szituációkban is képes higgadt és objektív maradni (na ez ment legkevésbé, amolyan idegzsábás vicsorgásnak tűnhetett mosolygásom), volt, hogy kicsit emelt hangon, de még szolidan tiltakoztam az ítéletük ellen, s volt, hogy rendesen kiabáltam velük, amíg színes kártyácskákat nem lengettek az orrom előtt. Ha kiállítottak, s ez mi tagadás, sokszor előfordult, új koreográfia vette kezdetét. Ugyanis mivel a halmazati büntetés nem jellemző az uszoda világára, ezért amíg elfoglaltam a kiállított edző pozícióját a zsűriasztal mellett, hosszasan monologizáltam kitartóan ragaszkodva a bírói működés témájához.

Ilyenkor előfordult, azt javasoltam nekik, nézzék meg otthon a Larousse-ban a játékvezető definícióját, statisztikai érveket zúdítottam rájuk, miként lehetséges, hogy az ellen kétszer annyi emberelőnyt kapott, mint mi, valamint rámutattam, sohasem késő színészi pályára lépni, ha az emberben főszereplői ambíciók rejlenek. S különben is mit képzelnek magukról, tettem hozzá félhangosan. Mi tagadás, nagy önfegyelmet igényelt tőlük ez a szituáció, egy feldühödött edző vitán felül tenyérbemászóan tud viselkedni, viszont a pályaválasztás során ők keresték a bajt, most miért empatizáljak velük – gondoltam még órákkal az eset után is.

Az egyik ilyen alkalommal, amikor éppen Cegléden állítottak ki egy bosszantóan fontos meccs félidejében (ma is tisztán emlékszem az esetre, a szünetben a kedves bíró végleg kiállította a kapusomat, aki szerinte – időmérési hiba miatt – szándékosan hajította a labdát a zsűriasztal felé dühében, amitől olyan ideges lettem, hogy még az artikulációs bázisom is cserbenhagyott, másodpercekig hápogtam és nyeldekeltem, mint egy sokkolóval hatástalanított margitszigeti szatír, majd mikor a levegő végre szabad utat nyert a testem mélyéből a számig, minden óvatosságot félretéve üvöltve faggattam a sporit döntésének motivációjáról, mire pillanatnyi hezitáció nélkül engem is kiállított, következetesség, ah), szóval ekkor a végzetes döntés után még továbbra is mondtam neki a magamét, miközben lassan átbattyogtam a túloldalra. Mikor melléértem, rám nézett, és teljesen nyugodt hangon ezt mondta: „Figyelj, ha nem tetszik, mondd be a tévébe’!”

Egy pillanat alatt elhallgattam. Vannak íratlan szabályai az uszoda világának. Ezek közé tartozik, hogy a jó dumát akkor is elismeréssel kell fogadni, ha a saját kárunkra történik. Hirtelen kívülről láttam az egész abszurd helyzetet, ahogy pampogok és perelek egy általam alig ismert emberrel, egy másodosztályú pólómeccs félidejében Cegléden, s ahogy leszerel egy jól irányzott, tömör mondattal. Miután elhaladtam mellette, és már nem láthatta az arcom, még el is röhögtem magam. Igaza van, be is fogom mondani, gondoltam egy elszánt óvodás eltökéltségével. Akkoriban egy oktatási és egy irodalmi műsorban dolgoztam, tehát várnom kellett a nagy visszavágással, de a fogadalom, az fogadalom. Évekkel később egy sportműsorban elmeséltem a sztorit, és megkapta a magáét a nagydarab játékvezető.

Viszont sajnos egy mérkőzésen nem sikerült betartanom a saját magamra rótt viselkedési normákat, s ekkor bizony olyan szavak is elhagyták a számat, amelyeknek nem lett volna szabad. Ekkor már szakosztályvezetőként ténykedtem az időközben első osztályba jutott egyetemi csapatomnál (két idényt bírtunk ki az élvonalban, ami azzal a minimál-költségvetéssel csodaértékű volt), s mivel játékos-edzőt szerződtettünk a helyemre, több alkalommal nekem kellett a meccseken edzői szerepben tündökölnöm. Itt jegyzem meg, hogy az első három alkalommal, mikor én voltam a jegyzőkönyvbe edzőként beírva, győzött a csapatunk, azaz voltak olyan hetei az egyetemes sporttörténelemnek, amikor én voltam az egyetlen százszázalékos mérleggel büszkélkedő első osztályú tréner. Foglalkoztatott is a gondolat, hogy többet nem ülök le a kispadra, hátha felfedezi valaki ezt az apró, ám annál jelentőségteljesebb tényt. Utána sajnos becsúsztak vereségek – én jó voltam, a fiúknak sajnos nem ment a játék –, s elcsúfították a rekordomat.

A helytelen és nehezen megbocsátható kirohanásom az egyik, kiesés szempontjából sorsdöntő meccsen történt. A kispad mellett állva úgy éreztem, az egyik bíró notóriusan kiszúr velünk, amikor elkezdünk végre felzárkózni, gyorsan ítél ellenünk egy kiállítást vagy egy kontrát, nehogy esélyünk legyen az egyenlítésre. Nem magam akarom mentegetni, de borzasztóan nehéz abban a módosult tudatállapotban, amibe egy edző kerül a mérkőzés során, objektíven megítélni egy-egy bírói döntés jogosságát. Ott, akkor úgy éreztem, ellenünk fúj (milyen szép, szinte metaforikus szókapcsolat), s elkezdtem reklamálni. Mire jött a szokásos forgatókönyv, sárga lap, rövid csönd, majd a következő nehezen tolerálható döntés utáni vitatkozás, nagyjelenet, piros lappal betetőzve. Na, ekkor sajnos életemben először – és remélem, utoljára –, ahogy szokták mondani, kivetkőztem magamból a medenceparton, s válogatott kifejezéseket zúdítottam a galád játékvezető felé. Bizonyos szövegkörnyezetben, kortárs írók alkotásaiban akár művészi jellegű szóhasználatnak is minősülhetnek azok a szavak, amelyeket használtam, viszont az uszoda légterében érdesen visszhangoztak. Ő csak annyit válaszolt, hogy ezt fejezzem be, és foglaljam el a nekem kijelölt helyet a zsűrinél. A mérkőzést elvesztettük, valószínűleg akkor is elvesztettük volna, ha végig ott lehetek a kispadnál. Néhány órával később már nem a vereség bántott, hanem az, hogy ennyire ostobán és primitíven viselkedtem. Mivel verbális agresszióm áldozata vidéki volt, ezért a következő hétvégéig várnom kellett a bocsánatkéréssel. Megnéztem a programban, melyik meccset vezeti Pesten, s a megfelelő időpontban kizarándokoltam az uszodába. A jelenet gyorsan lejátszódott, még a bemelegítés folyt, amikor odaléptem hozzá. Őszintén elnézést kértem a múlt heti jelenetért, elmondtam, hogy még sohasem csináltam ilyet, nem tudom, milyen feszültség jött elő belőlem hirtelen, s bocsásson meg ezért. Előtte nem gondolkoztam azon, vajon ő hogyan fogadja majd ezt a helyzetet, a saját súlyomat akartam elsősorban ledobni, talán ezért is lepett meg a reakciója. Öröm és hála volt a szemében, mintha ő is nagy feszültségtől szabadult volna meg. Higgyem el, mondta, ő csak azt fújta le, amit látott, de ettől még lehet, hogy hibázott, de szándékosság nem volt, nem is lehetett benne. Nem egyszerű szakma ez.

Tényleg nem az. A vízilabda sűrű és pörgő játék, nincs üresjárat, mindig történik valami a medencében, a bíróknak pillanatok alatt kell megítélniük az egyes helyzeteket. Ráadásul úgy, hogy a játékosokból szinte csak a fejüket meg a kezüket látják. Hogy a víz alatt történtekről és az örökké reklamáló edzőkről már ne is beszéljünk. Nem csoda, ha bennük is sok feszültség dolgozik. Kedves edzőkollégák, még ha oly nehéz is, próbáljuk meg működésüket mindezeket átérezve szemlélni és értékelni. Végezetül, karácsony szent ünnepén, kérek minden bírót, akit valaha megbántottam, hogy bocsásson meg nekem. Cserébe ígérem, én is megbocsátok nekik.

A szerző televíziós szerkesztőriporter