Ha január 15-én a rend, a fegyelem és a törvényesség nevében Kisteleki István nem hosszabbít szerződést Várhidi Péterrel és Róth Antallal, pokoli helyzetbe kerül: valami hihetetlen bravúrral találnia kell két edzőt, aki ugyanolyan előzékenyen mosolyogva hajtja a fejét pallos alá, mint a nagyválogatott és az U21-es csapat jelenlegi szakvezetője.
Biztos van olvasó, aki most a báb vagy a balek szót használná Várhidi Péterre és Róth Antalra, én nem sarkítanék ennyire. Tökéletesen megértem az álláspontjukat: posztjuk számukra a szakma csúcsa, hiszen magyar edzőként erősebb csapathoz úgy sincs esélyük szerződni, a Sopron vagy a Pécs kispadja meg nyilvánvalóan visszalépés lenne.
Valószínű, hogy hasonló helyzetben én sem üvöltöznék, nem ráznám a kerítést, nem szurkálnám ki az elnöki kocsi kerekeit, de azért talán megpróbálnék úgy viselkedni, mint aki joggal lehet megsértve.
Joggal, mert akit hónapokig hülyítettek, hogy aztán az újságból kelljen megtudnia valószínű leváltását, abban az emberben ne csak a gondolat szintjén fogalmazódjon meg az elnök verbális pofánvágásának ötlete.
Várhidi Péter és Róth Antal viszont hallgat: jó, beszél, de nem mond semmit. Pedig biztos lenne mit mesélniük, higgadtan, választékosan, mindenféle gyalázás nélkül is panaszkodhatnának, finoman kikérhetnék maguknak az elmúlt hetek csúsztatásait, rosszallásukat fejezhetnék ki az elmaradt szerződéshosszabbítási tárgyalások miatt.
Ők viszont díszlépésben masíroznak a hóhér elé. Ám ezzel elveszthetik a szurkolók rokonszenvét: az együttérzést felváltja a meglepődés, a meglepődést a közöny, a közönyt a kinevetés, a kinevetést pedig a „bábozás” és „balekozás”.
Lám, ez az írás sem született volna meg, ha Várhidi Péter vagy Róth Antal akár csak egy félmondattal is megkérdőjelezné Kisteleki István futballisteni mivoltát. De nem teszik ezt, szinte büszkén hirdetik, hogy ló helyett a szamár is megteszi. Holott könnyedén el tudnák hitetni mindenkivel: nem ők a szamarak.
KUN ZOLTÁN