A kritika éle

A gyorsétteremben mostantól kapható a Little Mac; az angol válogatott (a Formula–1-es versenyautóra utalva) olyan, mint egy McLaren-Trabant – a szóviccek csak gyűlnek, a kritikák élesednek. Anglia nemrég kikapott Oroszországban, így az előző hétvégén csak Izraelben bízhatott, és bár sokan bundázást emlegettek, az izraeli válogatott mégis megtette, amiben senki sem hitt, így Anglia újabb – nem várt – esélyhez jutott: egyetlen pontocska is elég lett volna az Európa-bajnoki részvételhez. Otthon.

A Wembleyben. A már továbbjutott horvátok ellen. Az előfordul, hogy a nagy tét megbénítja a lábakat (mi ne tudnánk?), ám ha egy csapat kétgólos hátrányból egyenlíteni tud, jogos a kérdés: hogyan lehet anynyira ügyetlen, hogy mégis elveszítse a mérkőzést?

Igazán tanulságos: nálunk a Moldova elleni 0–3 után is akadt magyar futballista, aki élesnek, túlzásnak nevezett néhány kritikát. Más kifogásolja, miért írjuk egyikmásik élvonalbeli bajnoki mérkőzésről, hogy nem volt irama, felháborodva kérnek számon egy-egy átlagos, esetleg az alatti osztályzatot; a névtelen, külföldről hazazavart csatár nem kerül helyzetbe, a kapu felé sem fut, de telefonálni képes, miért merészeljük azt írni, hogy jogos volt a cseréje?

Szar. Gerinctelen.

Takarodjon mindenki! – néhány, még a finomabbak közül való idézet a szigetországi lapokból. Amit Steve McClaren vagy éppen a labdát maga mögé hajító álkapus, Scott Carson a csütörtöki lapokban kapott (és még kap a jövőben), azért itthon többen, a honi kritikákra érkező reakciókat figyelve alighanem öngyilkosságot követnének el a Blaha Lujza téren, főműsoridőben. Képzeljük el: bármelyik két magyar élvonalbeli csapat meccse után azt írnánk, hogy a kispadon „egy idióta” ült, a pályán „ügyetlen falábúak” botladoztak, micsoda felhördülés lenne?

Ha az angolok azt írják, szar, akkor hogyan fogalmazzunk mi? Az öntudat, az érzékenység, a duma megvan – csak éppen a pályán, az eredményekben nem tükröződik, hogy pontosan mi az alapja…