Győzelemre született

Egy fiú, akinek soha életében nem volt pótkerék a biciklijén, egy fiú, aki már óvodába is motorral járt, egy fiú, aki győzelemre született.

Talmácsi Gábor az egész életét a motorozásra tette fel – húsz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor először felült a lengyel Romet segéd-motorkerékpárból fabrikált versenygépére, még nem tudta, hová vezet az útja, egyszerűen jó szórakozásnak tartotta. (Az édesapja persze hitte, és mondta is mindenkinek, hogy világbajnok lesz a fiából, ám az idő tájt még senki sem osztotta a véleményét.)

Szegény családból származik, úgyhogy egy kicsit olyan ő, mint a legkisebb királyfi, akinek ki kell állnia három próbát, hogy övé legyen a fele királyság. Azzal a különbséggel, hogy neki nem három, hanem háromszázharminchárom próbát vagy talán még annál is többet kellett kiállnia pályafutása során – viszont nem is elégedett meg a fele királysággal, az egész kellett neki. Hogy mi vitte feljebb és egyre feljebb a ranglétrán? A hihetetlen küzdeni tudása, és az, hogy sohasem adta fel. Egész életében szilárdan hitte, elérheti céljait, és ennek megfelelően küzdött. Akkor is, amikor négyévesen először indult motorversenyen, akkor is, amikor telente a havat tolta le kismotorjával a jégpályáról, és akkor is, amikor a csúszós, vizes tréningpályán féltucatszor elesett.

Mára érett, kiforrott versenyzővé vált, aki ismeri a motorozás minden csínját-bínját, és bár abszolút érzelmi alapon működő ember, mostanra a lelke is megkeményedett – éppen annyira, amennyire a sikeres pályafutáshoz szükséges. Mint mindenki, ő is az országos bajnoki sorozatban kezdte a pályafutását, majd következtek a nemzetközi versenyek és az Európa-bajnokság. Sokak számára felejthetetlen az a májusi nap 1997-ben, amelyen a 16 éves Talmácsi Gábor az első Európa-bajnoki futamán indult a Hungaroringen. Óriási esemény volt az akkor, régen nem rendeztek ilyen színvonalas eseményt hazánkban – tele volt az egész boxutca motorosokkal. Szinte semmi esélye sem volt.

Aztán elrajtolt a mezőny, és ő sokáig harmadikként haladt. Valaki hatalmasat esett. Piros zászló, új rajt – és megint megcsinálta. A dobogós helyért küzdött, és végül negyedik lett, de az is hatalmas szenzációnak számított.

Talán akkor kezdődött. De az is lehet, hogy már jóval korábban – a végső lökést a világbajnoki részvétel felé azonban egészen biztosan a jó Eb-szereplés adta meg.

Talmácsi hét évvel ezelőtt mutatkozott be a motorsport elitjében. Végigjárta a szamárlétrát itt is, és tehetségének köszönhetően egyre többen érdeklődtek iránta. Meghatározó volt karrierjében a 2005-ös KTM-szerződés – akkor először ült olyan motoron, amivel lehetett nyerni. S ő nyert is.

Harminckét esztendő után az első magyar pilóta volt, aki a dobogó legfelső fokán pezsgőzhetett – legelőször Mugellóban, aztán a motorozás szentélyének számító Assenben, majd Katarban, azon a vitatott versenyen. Aki hisz az ilyesmiben, azt mondaná, mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy most itt tartson. Hogy a világ legjobb csapatában versenyezzen, hogy egész évben lázban tartsa az országot, hogy százezrek, milliók keljenek fel miatta az éjszaka közepén a tengerentúli futamok alkalmával. Talmácsi Gábor hatszoros világbajnoki futamgyőztes és a 125 köbcentis kategória világbajnoka. Hol vannak már azok az idők, amikor az édesanyja úgy engedte el az egyik verseny rajtjához, hogy: „Csak lassan, kisfiam!”

Hol vannak már azok az idők, amikor utoljára bárki is tanácsot tudott neki adni? A hét év alatt rengeteget tanult, rengeteget tapasztalt, saját erejéből (és persze sokak – a támogatók, a barátok, a család – segítségével) felküzdötte magát a világ tetejére.