Kispad és haláltábor

Ezekben a napokban megannyi újságcikk, rádióműsor olvasható, hallható Weisz Árpádról Olaszországban, sőt a parlamentben is szóba hozták minden idők egyik legsikeresebb olaszországi futballszakemberét. A megkésett népszerűség magyarázata Matteo Marani kollégánk bestsellere, a „Dallo scudetto ad Auschwitz” („A bajnoki címtől Auschwitzig”) címmel megjelentetett életrajz, amely országos visszhangot váltott ki, s a szerzőnek – a Guerin Sportivo futballszaklap 36 éves munkatársának – meghozta a népszerűséget.

A könyv súlyos lelkiismereti problémákat vetett fel az olasz társadalomban, hiszen még a történtek után több mint hatvan évvel is megemészthetetlen igazságtalanság, hogy az Internazionalét és a Bolognát összesen három bajnoki címre vezérlő zseniális futballteoretikusnak – annak ellenére, hogy egy ország ünnepelte – 1938-ban azitáliai zsidótörvények miatt emigrálnia kellett Hollandiába. Ott 1942-ben letartóztatta, és Auschwitzba deportálta a Gestapo, ahol 1944. január 31-én halt meg.

A Törekvésben kezdett el futballozni, s olyan játékostársai voltak, mint a legendás Hirzer Ferenc vagy Viola József. Hirzerrel később együtt játszott a Juventusban, Viola pedig utódja is, elődje is volt az Internazionale (akkor Ambrosiana) edzői posztján…

Játékosként nem volt korszakos tehetség, azért tartalékként eljutott az 1924-es párizsi olimpiára, de pályára már nem került. Így is hat alkalommal szerepelt a válogatottban. 1923ban útra kelt, előbb két szezont a brnói zsidók csapatában, a Makkabi Brnóban játszott – Hirzerrel együtt –, majd 1924ben áttelepült Olaszországba. A röpke padovai kitérő után az Internazionale szerződtette. Harmincévesen visszavonult, de azonnal edzősködni kezdett – az Alessandriánál –, majd 1927-ben átvette az Internazionalét. Ő volt az, aki felfedezte, s a csapatba állította az akkor 17 éves Giuseppe Meazzát, minden idők egyik legnagyszerűbb olasz labdarúgóját.

Ám nyughatatlan vére nem engedte megállapodni. Felkerekedett, s meg sem állt Dél-Amerikáig: az akkori futballvilág két vezető nagyhatalmánál, Argentínában és Uruguayban tanulmányozta a modern labdarúgást. Távollétében Viola József irányította az időközben Ambrosianára átkeresztelt Intert. Ám 1929-ben visszatért, Viola távozott, a csapat pedig 1930-ban bajnok lett. Ekkor a mester 34 éves volt – máig ő a legfiatalabb tréner az olasz futballban, aki mellére tűzhette a scudettót!

Ekkor jelent meg Weisz korszakos szakkönyve Il Giuoco del Calcio (A labdarúgás) címmel, melyhez Vittorio Pozzo, az olasz válogatott – állítólag – fasiszta szimpatizáns szövetségi kapitánya írta az előszót…

A következő idényben csak ötödik lett az Ambrosiana, Weiszt kirúgták, helyére – akkoriban nagy keletje volt a magyar edzőnek – Tóth-Potya Istvánt szerződtették. Ám a milánói klubnak nem ment, vissza is hívták a Baritól, s azonnal második lett a csapat. 1934-ben végleg szakított egymással a tréner és az Inter/Ambrosiana, a mester utódja – ki más is lenne? – megint egy magyar, Feldmann Gyula volt…

Ő pedig 1935 januárjában átvette a Bolognát. A félidényt még a középmezőnyben fejezte be csapatával, de már akkor elkezdte építeni a három óriás, a tősgyökeres bolognai Angelo Schiavio és Amedeo Biavati, valamint az Uruguayból honosított Miguel/Michele Andreolo köré a jövő nagy csapatát. Hamar beért a munka gyümölcse: 1936-ban és 1937-ben bajnok lett a Bologna.

Fájdalom, nem sokáig tartott az aranykor. 1938. október 28-án Renato Dall’Ara, a legendás klubelnök magához rendelte, és könnyek között tudatta vele, hogy az olaszországi zsidótörvények értelmében nem edzősködhet tovább. Helyét az osztrák Hermann Felsner vette át – 1939-ben és 1941-ben vele is bajnokságot nyer a Bologna –, Weisz 1939 januárjában családjával együtt előbb Franciaországba, majd Hollandiába emigrált. Itt a Dordrecht edzője lett, s a kiscsapat fennállása legjobb eredményét érte el az ötödik hellyel. Ám a németek elfoglalták Hollandiát, Weiszt és családját 1942. augusztus 2-án letartóztatták, és előbb a westerborki, majd az auschwitzbirkenaui koncentrációs táborba hurcolták. Egy évvel túlélte feleségét és gyermekeit, ám 1944. január 31-én nem bírta tovább a nélkülözést meg a hideget, és meghalt.

Második hazájában az olasz futball megújítójaként, minden idők egyik legnagyobb edzőjeként tisztelik, Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen…