Hiányzott az összhang

Örömöt vagy csalódottságot érez inkább?Örömöt vagy csalódottságot érez inkább?

Azt mondhatom, elsősorban csalódottságot, mivel természetesen szerettünk volna az Európa-bajnokságra kijutni, és ha végig jól és kiegyensúlyozottan játszunk, ha azt nyújtjuk, amit tudunk, ezt a célt el is érhettük volna – válaszolta a 31 éves, csupa szív pécsi irányító. – Emiatt tehát mindenképpen hiányérzetem van, másrészt a befejezés, az osztályozó két meccse némi szépségtapaszt jelentett: önmagunk és a magyar kosárlabda becsületéért harcoltunk – sikerrel.

Mi volt a baj? Mert a közösséggel állítólag nem volt gond...

Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Azt hiszem, ami a válogatott örök problémája: nagyon rövid idő állt rendelkezésre a csapatépítésre, emiatt az elején nem volt meg a pályán az összeszokottság, ami egy klubnál megvan, ez pedig sok esetben türelmetlenséget szült. Nem nyújtottuk azt a teljesítményt, amelyre képesek vagyunk, egyénileg és csapatként is messze elmaradtunk a százszázalékos produkciótól. Miért ment idegenben – Izraelben és Bulgáriában – ennyire gyengén? Hiszen amíg itthon tizenkilenc, illetve kilenc ponttal sikerült nyerni ellenük, addig az ő otthonukban már huszonkét, illetve tizennégy pontos vereség lett a vége...

Ennek talán tudat alatti okai vannak, idegenben nem voltunk mentálisan erősek. De nemcsak emiatt veszítettünk, a körülmények mindkét esetben számunkra meglehetősen hátrányosak voltak, a játékvezetőktől nem kaptuk meg az esélyt, amelyet az itteni meccseken ellenfeleink megkaptak. Emiatt sokkal hosszabb hullámvölgyeink voltak kint, mint hazai pályán, de kijött a rutintalanságunk is, és sajnos nem csak a pályán...

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy viszonylag ismeretlen edzőnk nem kapta meg azt a tiszteletet, amelyet a nevesebbek megkapnak, ez is hozzájárult a már említett hullámvölgyekhez. Hazai pályán ráadásul a közönség segítségével könnyebben kijöttünk a gödörből, itthon lényegesen rövidebbek voltak ezek a negatív periódusok.

Zalaegerszegen a Bulgária elleni visszavágón, amikor az első félidő hajrájában tizennégy pontot kapott a csapat zsinórban, azért elég hosszú hullámvölgybe zuhantak bele...

Összehasonlítva a külföldi meccsekkel még mindig sokkal több tartás volt abban az időszakban is a társaságban, és ami a lényeg, a végén tudtunk újítani. Én azt éreztem, hogy – ha nem is tökéletes a kifejezés, de – hitehagyottabbak voltunk, Bulgáriában és Izraelben nem volt meg bennünk az a plusz, amely nélkülözhetetlen, ha idegenben is sikeres akar lenni a csapat:

nem volt olyan játékos, aki hátára vette volna az együttest, és a csapategység sem volt megfelelő.

Mit szólt a menet közbeni kapitányváltáshoz, hogy a posztjáról lemondó Bencze Tamás helyét Székely Norbert vette át?

Nem is tudom... Szerencsétlen helyzet volt, amelyet a lehető legjobban megoldott a csapat: próbáltunk nem ezzel foglalkozni, távol tartani magunkat ezektől a történésektől, és csak a kosárlabdával törődni. A helyzet persze csak nehezítette a dolgunkat függetlenül attól, hogy végül is az osztályozón ez nem látszott meg a játékunkon.

Mi változott az új edző megjelenésével?

Alapjában véve nagyon sok minden nem, ugyanabban a rendszerben játszottunk, mint addig. Talán a védekezésre fektetett nagyobb hangsúlyt Székely Norbert, és ezáltal agreszszívabbakká váltunk hátul. Azt el kell mondanom, hogy főleg a szlovén válogatott nem játszott jól ellenünk, ezért könnyebb volt a dolgunk. A „csakazért is” hangulatot, amely kialakult bennünk, sikerült pozitív lelkierővé átalakítanunk, mivel tudtuk, ez az utolsó lehetőségünk, nem hibázhatunk.

Közös a felelősség?

Úgy gondolom, igen, de a játékosok és edzők mellett a kosárlabda-szövetség és a társadalom felelőssége sem hallgatható el. Közösen hoztuk össze ezt az eredményt.

Eredményt? Nem inkább kudarcot?

Nem biztos, hogy annak ítélném az egészet. Mindenkinek magának kell eldöntenie, miként értékeli ezt a pótselejtező-sorozatot.

Ha ön lenne a szövetség elnöke, most mit tenne? Hogyan nyúlna hozzá a női válogatotthoz?

Hál' Istennek nem én vagyok a szövetség elnöke! De nagyon az elejéről kellene kezdeni, és talán az alázatos, „mindent a kosárlabdáért” mentalitást kellene visszahozni, és mindenkinek, akinek köze van a sportághoz, ennek szellemében kellene tevékenykednie. Vagyis egymást segítve, az önös célokat félretéve összefogni, és tényleg elkezdeni a közös munkát. Kellenek a célok, de lépésről lépésre haladva, és reális elvárásokat kitűzve kell motiválni a játékosokat. Mindenféleképpen ki kell emelni az utánpótlásképzést, amelynek felépítéséhez, rendbetételéhez haladéktalanul hozzá kell látniuk a kluboknak.

És mik a saját tervei? Nyugtasson meg: ugye nem akarja lemondani a válogatottságot?

Én most néhány hónapig nem fogok erre gondolni, hagyom kicsit leülepedni a történteket. Most pihenek, aztán kezdődik a klubszezon. Addig félreteszem a válogatottat...