Sohasem néz vissza

Várjon csak, mielőtt elkezdjük az interjút, mondana nekem néhány szót a budapesti Dakarrajtról?

Ez komoly?

A legkomolyabb. Már elkezdődött a szervezés?

Úgy tudom, javában folynak a tárgyalások.

És mikor jövünk ide?

Kétezer-tízben, ha minden igaz.

Nincs itt nagyon hideg januárban?

De bizony hideg van, még az is lehet, hogy hóban fognak motorozni.

Nem baj, azt úgyis nagyon szeretem.

Most már kérdezhetek én is?

Persze, bocsánat, csak kíváncsi voltam.

Van már hét éve is, hogy először találkoztunk, de be kell vallanom, évekig féltem öntől. Mindig olyan szigorú volt a versenyeken. Azt sugározta, hogy hagyjatok már békén! És elérte a célját. Direkt volt?

Igen. Szeretek motorozni, és elégedett vagyok az életemmel, de a versenyek közben a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva. Mondhatják, hogy ez nem szimpatikus, vagy hogy nem vagyok jó fej, de akkor is, ez van. És amikor a balesetekről hallok, amelyekben megsérülnek, lebénulnak motorosok, az még jobban megerősít, hogy muszáj százszázalékosan koncentrálni. A Dakar nem játék.

Megesik, hogy fél?

Nem. Ha elkezdenék félni, azonnal abbahagynám a motorozást, de remélem, nem jön el ez a pillanat. Azért versenyzek, mert imádok motorozni, és amit nagyon akartam, azt már elértem. Nem akarom megdönteni Peterhansel vagy más rekordját, egyszerűen csak szeretnék továbbra is örömöt lelni a motorozásban.

A Hungaroringen is alig lehetett lekönyörögni a KTM-jéről. Még mindig ugyanolyan lelkes, amikor motorra ül, mint az első alkalommal?

Igen. Ráadásul most jó kis csapat jött össze, öröm volt velük motorozni. Tudja, azért nem fejeztem be a pályafutásomat a halálesetek és balesetek ellenére, mert túlságosan is szeretem a motorozást.

Emlékszik még az elsőre? Amikor először ült versenymotorra?

Hát persze! Tizenkét éves voltam, és a házunk közelében rendeztek triálversenyt. Egyszer csak valaki odaszólt nekem: hé, öcsi, hoznál egy kanna benzint? Persze, válaszoltam, de mivel menjek? Vidd a motoromat. Leizzadtam. Azt hitte, tudok motorozni, de én nem tudtam. De azért elszántam magam: elfordítottam a slusszkulcsot, felültem a gépre, és lassan elindultam. Óvatosan, nehogy bárki megállítson, és megkérdezze, tudok-e motorozni, mert akkor be kellett volna vallanom, hogy nem. Aztán néhány perccel később, amikor már senki sem látott, leszálltam, letöröltem a homlokomról a verítéket, és mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak.

Az első sivatagi élménye? Azt olvastam valahol, hogy első látásra beleszeretett a Szaharába...

Kilencvennyolcban a Tunézia-ralin történt. Egyszerűen nem tudtam a versenyzésre koncentrálni a sivatagban. Akkor motoroztam először külföldön, először Afrikában, először a sivatagban, először a dűnék között. Elképesztő volt! Megálltam, és csak bámultam, hogy köröskörül semmi más nincs, csak homok. Fantasztikusan éreztem magam, és egyben félelmetes is volt ott lenni a semmi közepén. Aztán észbe kaptam, és elkezdtem keresni a többiek nyomait, mert pályafutása kezdetén mindenki a többiek után megy, nem pedig a saját feje után.

Van olyan is, amit nem szeret a sivatagban? Valami rossz élmény?

Az a legrosszabb, amikor a Szahara elveszi a barátaidat. A sivatag nagy ellenfél, és mi időről időre megpróbáljuk legyőzni, megpróbáljuk megérteni, hogyan lehetnénk gyorsabbak a dűnék között. De a Szahara veszélyeket rejt, és válogat, hogy kit enged át, és kit nem...

Kívülről úgy tűnik, önök a sivatagban ellenfelek, ám gentleman módjára viselkednek egymással. Talán még barátok is?

Nehéz úgy barátoknak lenni, hogy közben egymás legyőzése a célunk, de azért megpróbáljuk. És abszolút respektáljuk egymást. Mindig megállok, ha balesetet látok, és megpróbálok segíteni, mert arra gondolok, legközelebb talán nekem lesz rá szükségem... Mindezt a nagy elődöktől tanultuk, Richard Saincttől, Fabrizio Meonitól. Sajnos ma már egyikük sincs közöttünk. Nekem Fabrizio volt a hősöm. Nemcsak azért néztem fel rá, ahogyan motorozott, hanem azért is, ahogyan élt.

Van kedvenc Dakarja?

Mindig a következő. Nem szeretek visszafelé nézni, sokkal inkább előre.

Ez a siker titka?

Talán. És talán még az, hogy szeretek versenyezni, és szeretek nyerni.

Hogyan képzeli el a jövőjét? Mit csinál mondjuk öt év múlva?

Remélem, addigra már lesz legalább egy gyerekem, mert nagyon szeretem a kicsiket.

Fiút vagy lányt szeretne?

Talán inkább lányt. Biztos nagyon aranyos lenne, és legalább nem kellene izgulnom, hogy motoros lesz belőle. De egyébként mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen. Nem akarom megmutatni őt a világnak, nem akarom, hogy az újságokban szerepeljen, csak azt, hogy könnyű legyen az élete. És a tervekre visszatérve: szeretném saját magam felépíteni a házamat. Erre azonban egyelőre nincs időm.

És mikor lesz? Gondolkodott már a pályafutása befejezéséről?

t–Dakar-ralira muszáj eljönnöm, nem?