„Aranylabdát Panchónak!”

Amikor legutóbb találkoztunk tavaly augusztusban, a monacói Golden Foot-gálán, egy kicsit panaszkodott, hogy itt fáj, ott fáj. Most viszont kicsattan az egészségtől. A 75 esztendős Raymond Kopa – aki dolgozott bányászként, s lett aztán a világ egyik legnagyobb játékosa – fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel vetette bele magát a felcsúti forgatagba a Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémia névadó ünnepségén.

Mit szól, mennyi híresség jött el! Grosics Gyula, Buzánszky Jenő a mi Aranycsapatunkból…

Ne is mondja, mert valaki nagyon hiányzik – mondta Raymond Kopa. – Ugye, nem kell mondanom, hogy kicsoda? Tegnap elmentem Pancho sírjához, ha már a temetésére nem tudtam eljönni tavaly novemberben. Egy csokor fehér virágot vittem neki, hiszen a mi csapatunk színe a fehér…

A Real Madridé, ugyebár…

Igen. Tudja, mióta volt a bálványom Pancho?

Négy évvel fiatalabb nála, gondolom, azóta, hogy először látta.

Pontosan, az pedig ezerkilencszázötvenhárom november huszonötödikén volt. Jól szerepeltünk a Reimsszel, vezettünk a bajnokságban, a csapatvezetőség jutalomból elvitt bennünket a Wembleybe az Évszázad Mérkőzésére. Mert az angol–magyart már akkor úgy nevezték, nem az utókor aggatta rá ezt a titulust. Hát én ahhoz fogható csapatot sem azelőtt, sem azóta nem láttam – mármint a magyar válogatotthoz foghatót. És Pancho abból a szupercsapatból is kiemelkedett.

Gondolta volna, hogy öt évvel később együtt fog játszani Puskás Ferenccel?

Dehogy gondoltam! Viszont amikor ezerkilencszázötvennyolcban hozzánk került – én akkor már két éve a Madridban játszottam –, nagyot dobbant a szívem.

Történelmi tény, hogy a Kopa, Rial, Di Stéfano, Puskás, Gento csatársor a futballtörténelem legerősebb ötösfogata volt. Nem feszélyezte, hogy aranylabdásként a jobb szélre szorult, hiszen önnek a jobbösszekötő volt a posztja a francia válogatottban…

Ugyan már! Elfogadtam, hogy Alfredo Di Stéfano a főnök, Pancho pedig a világ legjobb futballistája! Nekem az is megtiszteltetés volt, hogy kiszolgálhattam őket. Odahaza, Franciaországban a világ legönzőbb játékosa voltam, Madridban viszont gyorsan leszoktattak az egyénieskedésről, de megérte. Egyvalamiben felülmúlta a példaképét: ön kapott Aranylabdát, Pancho nem…

Ez akkora igazságtalanság, amit szerettem volna korrigálni, úgyhogy én mindig is mondtam: Aranylabdát Panchónak! Azt terveztem, hogy a nyolcvanadik születésnapjára hozok neki egyet a France Footballtól, hiszen George Bestnek is küldtek még egyet, tudniillik ő elveszítette a magáét. Sajnos, Pancho ezt már nem érte meg…

Mi a véleménye a ma labdarúgásáról? Lát-e Puskás Ferenchez hasonló képességű sztárt?

Talán Ronaldinhót… De ő is olyan, hogy egyszer remekel, aztán három meccsen át pihen, ráadásul a tavalyi világbajnokságon semmit sem csinált. Panchónál ilyesmi elképzelhetetlen volt. Tudom, mert beszéltem velük: amikor a Madridban együtt játszottunk, az ellenfelek kapusa már akkor idegbajt kapott, amikor Pancho harmincöt méterre megközelítette a kapujukat, azon belül ugyanis életveszélyes volt… Ő volt a legnagyobb játékos, boldog vagyok, hogy eljöhettem Magyarországra, és láthatom, hogy a nevét viselő futballakadémián tanulhatnak a jövő labdarúgói, és talán itt bukkan majd fel Pancho utódja is.