Luganói svéd acél

Beszélgessünk itt a folyosón, nem vagyok fáradt, kérdezhet, amennyit csak akar – mosolyodik el a szőke bekk, aki ez idő szerint a Hockey Club Lugano színeiben keresi kenyerét. Milyen Svájcban hokizni közvetlenül azután, hogy tavaly nyáron még Stanley-kupa-döntőt vívott az Edmontonnal? Nincs ezzel semmi baj, Svájcban is színvonalas a bajnokság, hogy mást ne mondjak, honfitársammal, Rickard Wallinnal és a kanadai Jason Strudwickkel játszom egy csapatban, vagyunk jó néhányan NHL-veteránok. Jason említette önnek, hogy egy szezont a Ferencvárosban hokizott a lockout idején? Természetesen, s azt is mondta, izgalmas kaland volt az a pár hónap Magyarországon, sok barátot szerzett… Végül is miért jött át Európába, amikor tulajdonképpen a karrierje csúcsára jutott a kupadöntővel? Családi okokból. A feleségemnek elege lett Észak-Amerikából. Pedig – nem azért mondom – igencsak marasztaltak Edmontonban, főleg, hogy elvesztették két remek hátvédjüket, az Anaheim Duckshoz szerződő Chris Prongert és Jaroslav Spaceket, aki Buffalóban folytatta. S akkor még nem is tudták, hogy MarcAndre Bergeron is továbbáll az Islandershez. Tartja még a kapcsolatot az „Olajosokkal”? Nem annyira, sokkal inkább a pittsburghi haverokkal, például Sidney Crosbyval is. Ott hoszszabb időt töltöttem el. Valóban, hiszen pár hónapig az akkor újonc Crosbynak is klubtársa volt! Ha belegondolok, ezt tartom pályafutásom legnagyobb élményének, mármint, hogy Sidneyvel együtt játszhattam. Sokat voltunk együtt a jégen, az emberelőnyös ötösben is, és mivel biztos vagyok benne, hogy legalább másfél évtizeden át a világ legjobb hokisa lesz, büszke vagyok arra, hogy a „fegyverhordozója” lehettem. Ő milyen játékos? Közelről még jobb, mint a tévében vagy a nézőtérről. Úgy áll a korcsolyáin, hogy szinte lehetetlen kimozdítani, fantasztikus az egyensúlyérzéke, villámgyors, kiszámíthatatlan, remekül paszszol, a csuklója pedig maga a csoda. És bár nem óriás, hihetetlenül erős. Ahogy odaát mondják, ő a „complete package”, a „komplett csomag”: minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy a legnagyobb legyen. Nem bánja, hogy most nem a Penguins hokisa? Bánom is, meg nem is. Nagy élmény lenne abban a csapatban játszani, amelyben Crosby mellett ott van Jevgenyij Malkin, Jordan Staal, Szerhij Honcsar és persze a negyvenegy éves Gary Roberts meg a 29 éves Mark Recchi, de a családi béke fontosabb. Mellesleg jóval többet is keresnék odaát, nem beszélve arról, hogy a svájci árszínvonal jóval felülmúlja az amerikait, ebből is láthatja, hogy engem most már nem a pénz motivál. Játszadozzunk egy kicsit: kit tart a földkerekség három legjobb hokisának? Crosbyt, aztán Peter Forsberget és Nicklas Lidströmöt. Egy svéd mi mást is mondhatna… És ki nyeri az idén a Stanley-kupát? A Buffalo Sabres. Ha nem, akkor valamelyik nyugati csapat: az Anaheim vagy a Detroit, esetleg a Nashville. De bejöhet egy „Hamupipőke” is, ahogy tavaly mi az Edmontonnal – hiszen a nyolcadik helyről kezdtük a rájátszást. Mégis a Buffalo az első számú favoritom. És ki nyeri a moszkvai világbajnokságot? Nyilván Svédország. Remélhetőleg úgy, hogy jómagam is a csapat tagja vagyok. Ezért küzdök most itt, Budapesten is…

Azzal kedvesen elmosolyodik, megköszöni, hogy nyilatkozhatott lapunknak, s már fogadja is az egyik tévécsatorna riporterét. Milyen érdekes, világsztár létére tisztában van azzal, hogy a nagyság kötelezettségekkel is jár…